Bresztovszky Ernő: A mozi
Bresztovszky Ernő: A mozi
Mikor először Budapestre kerültem, nagy diák voltam már és jelesem volt a fizikából. Tudtam, micsoda szerkezet hajtja azt a lóvasutat, amely előtt akkoriban már nem volt ló. Nem volt csodálatos a magától szaladó ördögszekér s sokkal jobban tudtam akkor, mint ma, miféle vezetékek, kerekek, mágneses patkók kellenek ahhoz, hogy az istennyilából paripát csináljanak. A lovatlan lóvasúton nem bámult az eszem, de a szememnek mégis hiányzott a villamoskocsi elől valami. Egységtelen, fele-járómű maradt az ízlésemnek soká a villamos, amelynek a szebbik része hiányzik és négy hóka vagy két kényes almásszürke helyett – csengővel kezdődik. A vidéki szemem szép kocsinak azt látta, amelyik szép lovak után következik. A kocsi csak függelék, a kocsi ló nélkül csúnya. Öt-hat év telt belé, amíg a villamos ki tudott engesztelni a ló hiányának szépséghibájáért s most már el is gyönyörködöm a sárga kocsikban, amint maguktól suhannak végig zökkenő nélkül a Nagykörút sínein.
Az utánam jövő generációnak már nem lesznek ilyen bajai a szépség-látás körül. Van egy apróka kis unokaöcsém. Pesti gyerek, pedig Budán született a Fehérvári úton, ahol annyi a ló nélküli kocsi. Sűrű a villamos-közlekedés, a jó makadám odacsábítja az automobilokat. Ott kergetőznek a motoros triciklikkel, a lovatlan postakocsikkal, nagy, lisztet hordó katonai autó-társzekerekkel vegyesen. Alig-alig néhány lovaskocsi szégyenkezik az áradatban: egy-két görhes, lógónyelvű konflisló sóhajt a szalámi-túlvilág nyugalmas boldogsága után és egy pár kopott gebe ténfereg a parasztszekerek előtt. Ezekben ugyan aligha gyönyörködhetett az én kis öcsém, aki is hosszas elmélkedés és ablakbeli szemlélődés után meginterpellálta az apját: „Apa, miért van némelyik kocsi előtt ló is, mikor az olyan csúnya?” Neki már a magától szaladó kocsi a szép. Az én meséim királyfia szénfekete, lobogós sörényű paripán látogatott el hozzám: az övé – ha ugyan van neki egyáltalán ilyen álombeli pajtása – talán a karcsú, nagy kerekű, szivarformájú „Mors” versenygéppel hasítja a levegőt.
Fejlődik a technika: változik az ízlés. A közlekedés sokféle eszközének példája talán a legklasszikusabb bizonyíték erre. Toggenburg lovag páncélos mecklenburgiján komikus maskara volna a mai utcán s a napfényben ragyogó küllőjű biciklire nem mondja már a máramarosi oláh, hogy „draku”, hanem elnéz, mert szép. A járógépek lassan elvesztik a falun is félelmes, ismeretlen, visszataszító hatásukat. Művelt ember pláne kevés van, aki ne tudna gyönyörködni a gyorsvonat. I. e. osztályú hatalmas lokomotívjában. Zola csúnya öreg bányalova szinte emberiesen érez, de büszke, érző és főként szép a Lison, a 294-es lokomotív. A villamoskocsi legfeljebb a l’Assiette au Beurre karikatúráin lehetne félszemű, tüzet fúvó sárkány, a mi szemünkben szép ez az emberszállító, sínhez láncolt jámbor szörnyeteg. És mindig többen vagyunk, akiknek már szebb a szép autó, mint bármily gyönyörű négylovas fogat. A technika új tárgyakat teremtett mindennapos szemléletre s ezzel a szemlélőnek új anyagot a szépségkeresésre. A civilizált ember mindjobban városi ember lesz, a természeti szépség-objektumok mindig jobban pusztulnak előle s így kénytelen pótolni őket a technika teremtményeivel. Aki csak konflislovat lát, annak megtetszik az autó. Aki nem bámulhatja a naplementét a pusztán, az hizlalja a szemét az esti Duna-part színpompáján, fényvirág-erdején. A mesterséges, emberalkotta szépség dominálóvá lesz a városban s mivel a kultúra fókuszai a városok, a civilizált emberiség ízlését napról-napra idomítja a technika, amely nemcsak új szépet, új látnivalót termel, hanem észrevétlenül átalakítja a látó szemet is, a szépségkeresés módját is.
Annak, hogy ma egyebet látok szépnek, mint láttam tíz esztendeje, nemcsak az az oka, hogy más a szépséganyag körülöttem, hogy mezőn nem barangolok, hanem az aszfaltot rovom, hogy ama bizonyos, zsalugáteres, vadszőlős verandájú ház helyett óriási, lyukacsos skatulyában lakom, hogy gyárkürt búgást, nem templomi harangszót hallok – hanem az is, hogy a témák lassan átgyúrták az ízlésemet is, megváltoztatták a látásom módját is. A modern városi ember másként gyönyörködnék akkor is, ha hirtelen visszacsöppenne falusi környezetébe. Én legalább rajtacsíptem már magam egy-egy vidéki holdas estén, hogy ezt gondolom: „Szép a telihold, akárcsak valami nagy ívlámpa.” De az ívlámpáról nem jut eszembe a hold, amelyik alig bújik elő a háztömbök közül s amelyiknek nyugalmas szépsége nem felel meg úgy az én hangulataimnak, mint az emberalkotta ívlámpa vibrálóan eleven sugárkévéi.
A természetimádat szűnik s nem rontja a gyönyörködés illúzióját, hogy az objektum emberi alkotás. Az emberi kéz nyoma nem dezilluzionáló. A gömbölyűre nyírott fák is lehetnek szépek s a mesterségesen, ápolva produkált Maréchal Niel – akárki mit mond – ezerszer szebb a vadrózsánál. Céltudatos, mesterséges harmóniája a gépnek, amelyről tudunk, szebb, mint a természet állítólagos harmóniája, amelyből a városi ember a szeszélyes időjárás kellemetlenségeit érzi csak; a csillagvilág mechanikus szabályossága mozgását figyelni nincs módunkban. A vashámor gépterme a maga zilált, össze-vissza acélkarjaival, lendítőkerekeivel, mázsás kalapácsaival egységet éreztet s a ritmusos kalapácszengés az új szépség diadalhimnuszát mennydörgi a kormos levegőbe. Szép, igen szép az a sok sziklás, vízeséses hegyi tájék és szép a róna, de nekem szebb látvány a – rotációs, amelynek ezernyi össze-vissza kereke, hengere, tengelye egy célt, egy akaratot: egységet szolgál és együtt összevisszasága ellenére is fenségesen harmonikus. Ma még sok ember előtt nevetséges lehet az olajos, füstös gépnek ez a glorifikálása, de holnap mindenki meg fogja érteni, holnapután megérzik s azután kinevetik azt a kivételt, aki ízlését a mai nevetőktől örökölte.
A technika átformálta a társadalmat, új szépséganyagot s új látómódszert is adott a ma emberének. Ezzel átalakul az a művészet is, amelynek anyaga a művész környezete. Az észrevett szépségrészletek reprodukálása, újraalkotása és összealkotása, a művészlélek tükrén megtörött külső sugarak lencsével összegyűjtése – ez a művészet. Külső indítóok nélkül nincs művészi termelés s a termék érvényesülése anélkül nem lehetséges, hogy a közízlés ne volna egészében vagy részleteiben egy az alkotó művészével. Ha a technika megváltoztatta a közízlést s a művészi munkát inspiráló társadalmi meg egyéb külső hatásokat: megváltozott a művészetek tartalma is.
Rodin a Munka szobrát tervezi és Penseurt mintáz. Az óegyiptomi fennmaradt szobor-remekek Nofrit hercegnőt és fáraókat, az asszírok legfeljebb haldokló oroszlánt reprodukálnak, de azt is csak Assur valamelyik királyának vadászaton elejtett zsákmányaképpen. Kizárólag az istenített fáraó meg a mennyei istenek – ez az óegyiptomi művészet témaköre. Hogy a társadalom ma szélesebb horizontot, messze tágult témakört ad és kíván a művészétől, annak első oka a technika fejlettsége s a gondolkozásnak megváltozása az új termelésnek megfelelően. Rodin nem gondolhatna a Munka tornyára, ha a géptechnika a munkát végzők osztályát a társadalmi érdeklődés közepébe nem állítja.
De nemcsak a művészetek tartalmát, hanem – és ebben az írásban ez a fontos – a művészi produkció eszközeit is megváltoztatta a technika. Piramist, obeliszket az emberi erőnek pontos mechanikai számítások alapján való kihasználásával lehetett csak építeni. Fali rajzok, kőbe vésett képek nyomán rekonstruálták az egyiptomiak mechanikai tudásának néhány érdekes bizonyítékát. A Munka tornyát azonban ezzel a tudással gépek nélkül lehetetlen volna fölépíteni. A Memnon-szobrot kézzel csinálták, de a new-yorki Szabadság-szobor monstrumát gépek, daruk, gőzkalapácsok, öntőkészülékek híján elképzelni sem tudnánk.
A festés és szobrászat munkaeszközei pedig még keveset változtak. Jobb lehet a vászon, olcsóbb és a festő művészi munkáját megkönnyítő valami a tubusos festék, van már pasztell és finomabb az ecset, alkalmasabb lett a véső és lehetséges már kiküszöbölni a szobrászművész hajdanta igen nagy, időt lopó mechanikai munkáját a szobrászmunkás faragó, öntő munkája révén. A festés és szobrászat technikai eszközeinek javulása azonban nem jár a nyomában sem annak a változásnak, amit a nyomdatechnikában látunk. Írni tudtak Egyiptomban is, de az írásművészet mégis Görögországban és Rómában kezdődik, amidőn kitalálták a módját az írásművek sokszorosításának.
Az ének csak nem-civilizált társadalmakban száll szájról-szájra: Homéroszt elsöpörte volna a görög civilizáció, ha írás-műhelyeket nem állítottak volna fel, amelyekben pergamenre, papiruszra másolták a rabszolgák száz meg ezer példányban azokat a nagyterjedelmű eposzokat, amelyeket kőbe vésni, fába vágni lehetetlen volt. A görög írásművészetet a görög írástechnika tette lehetővé: az írók csak akkor állhattak elő, ha már másolhatták és olvashatták az írásaikat. Hogy pedig a tömörebb, rövidebb vers mellé megszülessék a műpróza: előbb a novella, aztán a regény, ahhoz Guttenberg kellett. Manapság a legtöbb nagy író sohasem írna, ha nem volna szedőgép és rotációs, amely érvényesülésüket lehetővé teszi. Egy csomó műremek elveszett volna nélkülük s ha a nyomtatást egyáltalán nem ismernők, hiányzanék az irodalomból a legtöbbet olvasott, legtöbbet művelt és széleskörűségénél fogva tartalmilag is legértékesebb, legtöbbre képes két műfaj.
A mai építőművészet óriási tükörablakaival, vastraverzeivel a technika teremtménye, az változtatta meg a városok képét s fejleszti folyton a templom- és kaszárnyastílusból a villa- és az áruház típusa felé, helyenként felhőkarcolóvá torzítván el az épületet.
Az épület belseje pincétől padlásig átformálódott. A fejedelmi paloták és templomok kizárólagosságából kikerült az iparművészet az átlagember lakóházába. A sokszorosítás lehetősége demokratizálta a művészeteket. Az üvegfúvás és csiszolás, a tapétakészítés, az apró szobrokat, művészi értékű íróasztali szereket reprodukáló öntvény és galvanoplasztika, az iparművészetté fejlődött képnyomtatás és fotografálás, a bútorkultuszt teremtő asztalos-technika, az ízléses lámpagyártás egyszerű volta, a szövés, fonás technikai fejlettsége értékes, ízléses és szép iparművészeti produktumok millióit terjesztik és teszik olcsóbbá napról-napra. A technika diadalra segíti a szépet legszimplább kézi holmijainkon is és behatolni segíti olyan rétegekbe, amelyek elől a piszok és nyomorúság eddig eltakarta.
Ha az iparművészetet át is formálta a technika, azért megvolt az eddig is. A klasszikus zenét azonban egyenesen a zenei reprodukció új eszközei teremtették meg. Az ókori trombiták és dobok egyszerűsége nem engedte nőni a hangsort, szimplává tette a kíséretet s az ókori muzsika a daloknál, himnuszoknál, indulóknál nem is fejlődött tovább. A kobozból azonban vonós hegedű, cselló, gordonka lett. A clavicymbalont kitalálták, zongorává fejlesztették. Pán sípja százhangú orgonává nőtt. A fa- és rézfúvók megsokasodtak, tökéletesedtek a dobok és új hangszerek teszik teljesebbé az óriási zenekarok harmóniáját. Tessék elképzelni, hogyan hatna, ha a római tubán próbálnák harsogtatni a Lohengrin-nászindulót, vagy akár valamelyik Schubert-liedet. Jerikó falai igazán leomlottak volna, ha a sófárokon például a VII. szimfóniát igyekeztek volna a derék óhéber hangászok kihozni. A zenei reprodukció lehetősége teremtette meg a Wagnereket és a Beethoveneket, amint hogy a nyomdában születtek a Dickensek és Zolák.
A Shakespeare-i színpad egyszerűsége talán jobban koncentrálta a figyelmet a színészre és mondanivalóira, de a mai színpadi technika a maga kulisszáival, süllyesztőivel, zsinórpadlásával, forgószínpadjával sokkal több alkalmat ad az írónak s az írást reprodukáló színésznek is a hangulatkeltésre. A Maeterlinck-drámákban néhol egyenesen belekapcsolódik már a színpad az eseménybe s a világítómester itt-ott helyettesíti a színészt. A kulissza nélkül, a miliő nélkül nem egy modern dráma értelmetlenné válnék vagy legalább veszítene tartalmi mélységeiből. És alig hogy átformálta a színpadot a technika, már azon dolgozik, hogy fölöslegessé tegye.
A szemünk előtt született meg és terjedt el egy eleinte tisztán technikai értékűnek látszó találmány, amely a színpad pótlását ambicionálja. Gyerekkorunk kedves játéka: a képvetítő laterna magica adta hozzá az impulzust.
A laterna magica lámpája megnövelve veti a falra a lámpa elé rakott, üvegre festett képet. Egyszerű játék az egész. Nem több játéknál akkor sem, ha az a vetített kép üvegre áttett fotográfia. Komplikálódni csak akkor kezdett a dolog, amikor valakinek eszébe jutott, hogy a lámpa elé festett képsorozatot rakjon. Még emlékszem a pirosmentés huszárra, amelyet vagy tizenöt példányban pingáltak egymás mellé egy hosszú keskeny üveglapra: valamelyik gyerekpajtásom büszkesége volt. Az első képen nyugodtan állt a ló és lovas. A második képen szétfeszült a ló két oldalán a huszár két lábszára. A harmadikon belemélyedt a sarkantyú a ló oldalába. A negyediken felemelkedett a ló egyik első lába; a következőn ágaskodott, aztán megnyúlt a ló és a lovasa a nyakára hajolt, végre rohant a ló és a huszár kihúzta a kardját. Ha gyorsan elhúztuk a képsort a lámpa előtt, összeolvadtak a képek s egy másodperc alatt vágtatott a ló, vagdalkozott a pirosmentés huszár: az állókép megelevenült. A mulatság persze igen rövid ideig tartott és a szemünk is belefájdult, mert akármilyen gyorsan huzigáltuk is az üveghasábot, a képek nem futhattak egészen össze, ugrálós, zökkenős volt a kép mozgása. Meg aztán a képek nyugodtan álló részei sem voltak pontosan egyenlők. A mi huszárunk mellett lombos fa volt, annak minden képen több-kevesebb ága.
Aki ezt a gyerekmulattató szerszámot javítani akarta, annak azon kellett tűnődnie, hogyan lehetne pontos képeket adni és a zökkenőket sok képpel elkerülni. Amíg az üveg helyett filmet, a festett kép helyett fotográfiát nem alkalmazhatott, addig nem ment a dolog sehogy. De mikor már egy másodperc alatt több mozzanatot lehetett megrögzíteni a fotografáló masinával s a sok méter hosszú film egy-két négyzetcentiméteres képecskékből sok ezret sorakoztatott egymás mellé, akkor már megoldódott a dolog s a laterna magica kikerült a gyerekszobából, mozi lett belőle és bódék épültek köré.
A mozgókép aránylag olcsó. A filmet sokszorosítani lehet és sokszor lehet használni, ha már a felvétel sikerült. Egyetlen fölvételt százezer embernek lehet bemutatni. Elraktározni, vagy szerteküldeni a világba könnyű; a világcégek bérletrendszerével órákig tartó előadásokat lehet csinálni egy pár korona költséggel és ötször annyi korona bevétellel. Az a két ember, aki elég élelmes volt a mozi-üzletet kezébe venni nálunk, a milliomosság felé jár – ha ugyan el nem érte már – és külön mozi-célra épült színpad nélküli színházuk az idei szezonban a Nemzeti Színháznak csinál erős konkurenciát. Nem tartom magam abszolút ízléstelen embernek, de azért – megvallom – a Nemzetibe csak kötelességből megyek bosszankodni és unatkozni, az Apollóért nem sajnálom a pénzt és az időt. És így van már sok ember: a könyvtárában tartja Shakespeare-t és Ibsent olvassa s elkerüli a rossz színházat a lenézett, de a maga nemében jó mozi kedvéért. A mozinak nagy hódítása ez, sokkal nagyobb, mint a másik: a drága színházba nem járó nagy tömegeknek az olcsó mozilátogatáshoz szoktatása.
A mozi hódít, pedig édeskevés szellemi fegyvere van a napoleonoskodáshoz. Bohózatai esetlenek és hangtalanok, mint a római-görög pantomim-játékok. (De éppen úgy kifejlődhetik belőlük egészséges humorú, művészi valami, mint a pantomimiából.) Drámáik rémesek, mint a ponyvaregény. (De a középkori dráma színvonala sem volt magasabb, mégis akadt a színpadnak Shakespeare-je. Még a mozinak is akadhat.) Tudományos képeik nem valami túlságosan figyelnek cím-magyarázataikban a pontosságra. (De hogy azért a mozi tudományterjesztésben konkurál a krajcáros újságokkal, az bizonyos.)
Sherlock Holmes és Arsén Lupin történeteit mindenki lenézi, de a történetek mindenkit érdekelnek. A mozitragédiáknak is ez a sorsuk. Idegizgatók, egyszerűek, rövidek (öt perc alatt vasutak ütköznek össze, meghal az apa, nyomorog a család, elrabolják a koldulni küldött kis gyermeket, meg is találják, rablóit elfogják és előkerül a jobb napokban szerzett sorsjegy, sőt el is hozzák a főnyereményt, a mama orvosságot kap és fölépül, a gyerek új ruhában ül a széken és képeskönyvei vannak). Primitív voltuk azonban sok fejlődésre képes elemet rejteget. A mozgókép tudniillik sok olyasmire képes, amit a színpad nem tud produkálni a legfejlettebb színpadi technikával sem. A zuhogó Niagara mellett nászutasok történetét láttam már és Tokió utcai jeleneteit japáni szereplőkkel. A festett, gyatra kulissza helyett fotografált a szikla, erdő, mező. Mikroszkopikus fölvételek a vér keringését is bemutatják és a vasutak előttünk zúzódnak rommá. A bűvészek csodás trükköket mutatnak be a vásznon s a visszafelé mozgatott film borzasztóan mulattatja a publikumát, mikor a lovak egyszerre hátrafelé kezdenek szaladni és jámbor járókelők fölbuknak a földről az emeleti ablakba.
Lehetőségei vannak a mozinak új műfajok teremtésére. Az anyag készen áll és Párizsban ismert írókból, művészekből alakult is már egy szűkkörű társaság, amely művészetté akarja gyúrni ezt a durva anyagot. Mozilátogatók, ha jó a szemük, sok intim részletet láthatnak a vásznon ma is: a mozi-képeket szállító világcégek komoly művészeket alkalmaznak már. A hideg kép néha, ha ügyes a rendező, sok melegséggel tudja reprodukálni akár a hű kutya tragédiáját is. A mozi tud fizetni és keresi az írókat: a mozgókép a párizsi társaság nélkül is művésziesedik. A modern színpadi rendezés különben is előkészítette az átmenetet ahhoz a hangtalan színdarabhoz, amelyet nem az író, nem a színész, hanem a rendező alkot meg voltaképpen. A szereplő belsejében történő dolgokat úgy sem szokás már kimonologizálni a rivalda előtt. Zacconit a süket is megérti félig: a mozidrámának nem kell kiesnie szükségképpen a jellemalkotás és a pszichológia határain.
A mozgóképből lehet művészet akkor is, ha a gramofont nem tökéletesítik. Ma még igen gyatrán hat a vászonra vetett és gramofonnal kísért „Bohémek”-részlet s ha a hang reprodukálása nem fejlődik, az ilyen kísérleteket abba is kell hagyni. Ha azonban fejlődik, akkor idővel elpusztul a színpad. Csak egyszer kell egy jó előadást produkálni, a fotogramm és fonogramm ezerszer ismétli az átalakult, új irányba fejlődött drámát. A színpad kiszorításának első föltétele persze a mozgókép és a hang reprodukcióját szolgáló technikai eszközök abszolút tökéletessége. Enélkül ponyvadráma marad a mozidráma is, amelyet tehát inkább a technikusok, mint a művészek fejlesztenek művészetté.
A technika a moziban mutatja be magát a mai embernek legérthetőbben a művészet teremtőjeként. Nélküle nincs művészet, aminthogy nem volna társadalom sem, amelynek művészetre van szüksége. A technika, a munkaeszközök csinálnak embert a majomemberből, jobbágyot a rabszolgából, munkást a jobbágyból és nemcsak jogilag: gazdaságilag szabad embert a munkásból. A gép fogja az embert majdnem teljesen felszabadítani a kézi munkától és az teremt neki új gondolatvilágába kapcsolódó új művészetre lehetőséget. A lélektelen gép átformálja a társadalmat, a társadalomban az embert és az emberben a szépérzéket. A technika a termőföld, amelyből a művészi, az alkotott szépség kihajt.
