LENGYEL GÉZA: VÉLETLENEK
LENGYEL GÉZA: VÉLETLENEK
A katasztrófát megírták az újságok is, a maguk módja szerint. Igaz története így szól.
*
A dolog a falusi verandán kezdődött. Az asztal mellett férfiak ültek, a levegőben szivarfüst szállt, de nem tudott gyűrűvé sűrűsödni, elvitte a hűvösödő szél. Az este még nem volt itt egészen, csak jött. Közeledett és rémített árnyakkal, sötétséggel, rejtelmekkel. Lángok nem gyúltak ki, villamos gömbök nem szálltak vele csatába. A fekete zöld fák, az épület homályosodó tömege, a nyugtalan városi emberek a verandán csendesen megadták magukat.
Nagyon szomorú az ilyen este. A nap frissen, fényözönnel kezdődik.. Az asztalon reggeli párolog, reménységgel eltelve újra kezdődik az élet.
– Szép itt – gondolja az ember – és vár és boldog, hogy ura az életnek. Most itt van, mert levegőt és napsugarat kíván, de elmenekül, mihelyt a hideg szél jön és itt hagyja a bús fákat és az árva falakat. Az este azonban meghozza a nyugtalanító szelet. Mi erőtlenül, fáradtan ülünk és az utolsó vonat már elment. Nem lehet menekülni.
A nyugtalanság, a titokzatos láz egyre közelebb jön és az agyra nehezedik. Ilyenkor támadnak a nehéz félelmek és a kusza rémek.
– Az életünk – mondotta az egyik férfi – túlságosan sok véletlennel van borítva. Én küzdök velük, borzasztóan küzdök, de hiába. Négy falat szeretnék, amely között a teret mindig beláthatom, ahol tudom, mi következik, hogy semmi meg ne lepjen, meg ne rémítsen. De el kell mennem mindennap a bátorító falak közül és minden este szívdobogva, elfúló lélegzettel nyitok be: nem vár-e meglepetés; nincs-e baj?
– Milyen véletlen? Akármilyen kicsi. Egy üzenet, egy levél. A levelek is üldöznek. A dolgomat pontosan elvégzem, az ügyeim naponta egyformán bonyolódnak le, igyekszem minden eseményt megelőzni, nem tartok függőben semmit. És mégis, levelek üldöznek. Két-három napig ha nyugtom van, akkor felcsavarom a villanyt és az asztalon ott terpeszkedik egy otromba boríték. A keserűség önt el ilyenkor. Mit akarnak? Miért hajszolnak? Titokzatos, idegen, ismeretlen levél; soha semmi jót nem rejtett még magában. Ha legkevésbé ártalmas, hát szürke és semmitmondó és közönyös. Ezért az érdektelen üres semmiért kellett a vérnek az agyamba tódulnia, ezért kellett halálosan hosszú percekig remegnem a véletlentől, amely a nyomorult papírdarabok között meghúzódik.
A házigazda mosolygott és a várost okolta.
– Falun – mondotta, – csak jó, természetes véletlentől kell félni. A villámtól, ez néha leüt és a víz olykor áldozatokat követel. A város azonban megrontja az embert, kifinomítja és olyan komplikálttá, olyan sok csavarúvá teszi, hogy két gépész kellene hozzá állandóan.
A fal mellől, egy öblös fonott szék mélyéből megszólalt egy izmos, vállas férfi:
– Én tíz év óta járok vívni, evezni, acéllá edzettem a karomat, szembeszállok öt emberrel is. Gyávaságból lettem atléta. Én a durva formájú véletlentől féltem, attól, hogy megtámadnak, rám törnek, amikor hazafelé megyek. Egész egyszerűen és közönségesen az életemet féltettem. De már azt hittem, hogy rendben vagyok. A karom rettenetes súlyokhoz szokott, velem nem tanácsos kikötni. A tavasszal azután hirtelen abbahagytam minden sportot. Mentem haza szép, langyos, csendes éjjel. Még a csenevész városi fák is illatoztak. Alattuk a padokat az éjszaka hajótöröttei tartották megszállva. Három lépésre voltam az egyik padtól. Valami közömbös alakú fiatalember ült rajta. Szép csendesen felemelte a kezét, a homlokához szorította – mindez nem tűnt fel – és főbe lőtte magát. Ott maradt ülve, a fejéből csendesen szivárgott a vér. Remegtem, féltem, ájuldoztam és nem tudtam szabadulni attól a gondolattól: mért nem bosszulta meg ez az ember a maga tönkre tett életét? Mért nem fordította előbb felém a revolvert, mért nem rántott magával a vak semmibe? Milyen szörnyű elgondolni és milyen rettenetes egyszerűen érthető, hogy aki már elszánta magát és távozik innen, az kiáll előbb az utca sarokra, bevárja a buta sorsot, bevárja a legvirulóbb, legboldogabb embert, aki szépséges asszonyába karol és mielőtt szétzúzná a maga koponyáját, előbb belé ereszt egy golyót.
A vidék elhomályosult már, a sok egybeömlő sötét foltból csak az országút fehérlett ki, ahogy elvonult a veranda előtt. A társalgás élénkebb lett, borzalmas történetek kerültek sorra, fegyver-szerencsétlenségek, vasúti balesetek, összeomlott állványok.
– Szeretem ezeket a témákat – mondotta egyikük. – Amikor az ember felidézi, hívja a bajt, akkor nem jön. Olyankor jön meg, mikor egyetlen idegszálunk sem tart tőle, mikor legmesszebb lévőnek véljük.
Csak a házigazda mosolygott:
– Városiak vagytok, idegesek vagytok. Két hétig maradjatok még itt, vagy maradjatok egyszer végig, télen át, ősztől őszig. Itt megnyugszik a legbomlottabb agyvelő is. Az igaz, hogy egyedül lenni nem szabad és a szükséges női társ tekintetében le kell mondani a vért korbácsoló változatosságról.
A veranda korlátjához ment és lenézett az útra.
Két apró szőke lányka szórta ott lenn a homokot, sikoltozva a gyönyörűségtől. Az apa kiáltott valamit rájuk, gyöngéd és értelmetlen intést és visszafordult a barátaihoz. Nem szólt, csak a mozdulataiból, a tekintetéből olvasták ki a barátai, hogy a családi életet, a tiszta és színtelen asszonyt, a gyereket, az együttes nyugalmat tartja minden lázongó agyvelő, bomló idegrendszer csalhatatlan orvosságának. Megértették és elnézően mosolyogtak.
Azután csend lett. Égő pontok, csendesen szívott szivarok világítottak. A távolból egyhangú berregés hallatszott, amelyre senki sem figyelt. A berregés erősödött, kattogássá vált és feltűnt egy apró fénypont.
– Automobil – mondotta valaki – és néhányan arra fordultak. Közönyösen, gondolatok nélkül nézték a közelgő fénypontot.
Már az alakokat is ki lehetett venni. Egy férfi és egy fiatal nő ült a kormány mellett. Az egyenes, sima úton az asszony kezelte a kormányt. Egyenletes, gyors iramban jött a gép. Szótlanul nézték. Egyszerre a sarokból felugrott az atléta. Ez a váratlan mozdulat felverte a tunya agyvelőket és egyetlen pillanat, mint egy megindított villamos áram közölte mindenkivel, hogy baj van. Felugráltak. Az úton, a homokban ott játszott nevetve, boldogan a két kis gyermek. A gép villámgyorsan jött és még mindig nem történt semmi. Az apa rákiáltott a gyerekekre, meg se mozdultak. Azután a gépre ordított:
– Fékezni, megállni!
Már át is vetette magát a korláton, de az a mérhetetlenül rövid idő, amíg rémült, tétova kiáltozás miatt késett, az elég volt. Előtte elszáguldott a gép és a homokban ott maradt két irtózatos, véres kicsiny tetem.
Zavaros kiáltások hallatszottak. Az apa térdre bukott a borzalmas pillanatban. Iszonyú üvöltés szakadt ki a torkán és az üvöltéssel együtt két velőkig ható csattanás. A revolver csattant, amelyet ugrás közben, szinte öntudatlanul rántott elő a zsebéből.
Az asszonynak, aki a gépet irányította, még a kormányon volt a keze. A test azonban lehanyatlott oldalt és vérsugár tört ki belőle.
Végigöntözte az utat, a gép pedig rohant előre félelmesen.
A két kis holttest körül megzavarodott, félőrült, tehetetlen emberek keringtek. Cselédek jöttek, sírás és asszonyi sikoltozás töltötte be a levegőt. Panaszos állati üvöltözés felelt rá. A vidéket azonban betakarta az este, mintha nem történt volna semmi, mintha békésen, csendben összeborzongva pihennének szárnyai alatt az élők most is, mint előbb, amikor véletlenül egy-két veszendő lélekkel többen voltak.
