BRESZTOVSZKY ERNŐ: ÉHE A SZÉPNEK
BRESZTOVSZKY ERNŐ: ÉHE A SZÉPNEK
Hosszú és kalandos a múltja annak a betűnek, amelyet itt leírok. Valahol a Pamír fennsíkon született, erős és okos turáni-fajta volt a dajkája. Asszírokhoz, meg Egyiptom keverék-sémita nemzetségéhez került nevelőbe. Föníciai kalmár bíbor rongyot, üvegholmit szállító hajóján ment világot látni, vándorolni a réveteg, bátortalan evezősökkel a tenger partja mentén. Pún gyarmatról indult meghódítani a világot: Homeros görögjeit, a latin kultúra apját: Etrusciát és messzi Hindosztánt. Férfi lett: kolostorban, poros pergamentekkel teli könyvtárakban őrizte az ókor kultúr-kincseit. Ma, öreg korára, ura a világnak s aki nem alattvalója, páriaszámba megy, lenézzük, mint a görög civilizáció részese megvetette a barbaroszt, a műveletlen idegent. A betű birodalmának tágításán milliónyi tanító fárad s a nyolcezer éves aggastyán csak akkor hunyja le a világító szemét, ha majd különbek lesznek nála az utódok: a sztenogramm, meg a grammofon, amelyet élelmes amerikánusok kereskedelmi levelezésre is fogtak már, hogy a jövendő respublika elnökjelöltje sokoldalú kiképzésben részesüljön. Nyolcezer év óta ír az emberiség és százfajta már a betűforma, az írásrendszer, meg a helyesírás. Millió embert fizetnek az államok elsősorban azért, hogy a betűvetést tanítsák. Milliárdokba kerül évente a betűtudás terjesztése és – a felnőtt emberek közül minden harmadik sem tud még írni-olvasni. A pápua, a patagon, a kongó-néger írástudatlansága még hagyján. De Ázsiában öregebb az írástudás, mint Közép- meg Észak-európában és félmilliárd hindu, kinézer van analfabéta. Erre mifelénk, Európa és Ázsia közt, a bojárok, a mágnások, meg a cárok országában minden második ember csak misztikus ákombákomot lát a betűben. Még Magyarországon is csak 61%-a a felnőtteknek alfabéta. Kicsi foltja a földnek az a terület, amelyen túlnyomó többsége az embereknek ismeri a nyolcezer éves írás könnyű tudományát.
Az analfabétizmus egyik oka és egyik okozata a tömegek anyagi nyomorának és – esztétikai nyomorúságának. Az íráshoz érteni sokszor annyi, mint egy falat kenyérrel többet ehetni, de az írást nem tudni mindig annyi, mint az esztétikai élvezettől majdnem teljesen megfosztva lenni. Akinek a szemében a betű csak lelketlen vonal-halmozás, értelmetlen feketeség a fehér papíron, az nem tudja a varázsigét: „Szezám, nyílj meg.” Előtte mered a szürke sziklafal és nem válik ketté, hogy a nyíláson beléphessen az ezeregyéjszaka bűvös barlangjába, amelyben szemvakító ragyogással kínálgatják magukat a kincsek.
Nyolcezer év óta annyit szépet összeírtak az emberek, amennyit akkor sem lehetne számokban kifejezni, ha rőffel vagy kilométerrel lehetne mérni a szépséget. A bűvös barlangban ott hever az egyiptomi Pentauréposz furcsa csodáitól, a biblia komor feketeségű gyémántjától a Goethék briliánsáig minden korszak, minden érvényesülő nagy elme drágaköve. Aki tudja a bűvös szót; elviheti, azt amit kar. S a kincs mégis ott marad mások számára is. De aki nem ismeri a betűt, afelől hiába maradt fönn az Iliász, hiába sírta el a „Tristia”-t Ovidius, hiába teremtette meg a „Divina Comedia”-t Dante. Neki nem élt Petőfi, számára nem volt Heine, Neki nincs Zólája, számára nem irt Dosztojevszkij.
Akik tudnak olvasni és élvezni tudják, amit olvasnak, képzeljék el: mi lenne, ha számukra megsemmisülne minden írott és nyomtatott betű? Ha megvakulnának és nem akadna, aki fölolvasson nekik valamit? Ha valami csoda eltüntetne a világról minden élvezetet adó írást? Ha a tiszta gyönyörűség annyi órája egyszerűen örökre elfutna egy napon?
Író ember néha, mint a másnapos részeg az italtól, megcsömörlik a betűtől. Menekül előle. De magunkban a kételkedés, munkaundor ilyen óráiban is összerettenek arra a gondolatra: mi lenne belőlem, ha valami nagy véletlen teljesítené a pillanat sóhajtását: bár ne lenne betű a világon! Elképzelem magam ruténnek a máramarosi havasokon. A kalyibámban bűz; rothadó kecsketrágya; hegyes fülű sovány malacnak, görhes gyerekeknek visítása. S az összes szépség, amit meglátok: a fancsali feszület a falu végén, a pópa rekedt hangja mellett a szent képek aranyos, zöld, lila tarkasága a templomban. Ami szép van: azt nem látom meg. Amit szépnek látok: az borzalmas ízléstelenség annak, akit a betű esztézisre nevelt.
És ez a hátborzongató vízió szétfújja a betűcsömör fekete szappanbuborékját s szomorú örömet ad helyébe. A kiváltságosság érzését. Azt a tudatot, hogy az életem minden belső örömét a betű adja: az olvasás és a szépséglátás, amire a betű tanított.
A betű nélkül nincs művészet-élvezés. A paraszt nem tudja, mit ábrázol a festmény. A tehenét is nehezen ismeri meg rajta. A természeti szépségek meglátására is csak a művészet tanítja meg az embert. A tanyai kisgazdának nem szép a pipacsa a búza közt és csak akkor szép a vetés, ha jó termést ígér. A bihari pakulár nem látja – tudom, kérdeztem egyiktől-másiktól – a havas tetők csodáit akkor sem, ha a virradat vonja be őket rózsaszínes arannyal. Vagy tessék csak előadatni valamelyik Beethoven-szimfóniát a filharmonikusokkal harisnyás székelyeknek. Be fogják fogni a fülüket a legelső forténál. A csűrdöngölőnél megáll a zenei érzékük. Fogalmuk sincs azokról a mélységes érzésekről, amiket a „Marcia funebre sulla un eroe” zokogtat föl az emberben.
Vacogó fogú menyecskéket láttam Biharban a váradi piacon. Előttük néhány kései tojás. Azzal bandukoltak be valahonnét tíz kilométerről a befagyott Kőrös mellé a havas országúton. Még délben is, amikor lenyelték a napon a kukoricakenyerüket, öt fokos volt a hideg a nulla alatt. És ezek a hidegtől kékülő-zöldülő nyomorultak mezítláb voltak s a földön ültek. Hogy egy pár hatosért húsz kilométert kutyagolnak oda-vissza a fagyon, hogy fáznak, hogy éhesek – ez csak az egyik bajuk. Az oláh fáta nemcsak ezért lesz öreg boszorkány harmincéves korára, hanem azért is, mert a szépség-élvezet hiánya pusztítja. Azért is mert néhány keserves dojnán kívül nincs szépség számára.
Az esztétikai nyomorúság – Ady így mondta: éhe a szépnek – éppen olyan emberpusztító, mint a kelleténél kevesebb étel. És nemcsak a havason, itt a magyar „világváros” közepén is ez a kétféle éhség gyötri az embereket. Budapest népe – számokkal bizonyítsam? azt is megtehetem – fele annyit eszik, mint amennyi minimumot öreg orvos professzorok laboratóriumokban az egészséges, normális élet föltételénül megállapítottak. De ha ma már ott tartanánk, hogy a laboratóriumokban kísérleti embereken a napi szépség-adag, a napi esztétikai szükséglet minimumát is meg tudnák állapítani, mennyivel sötétebb, keserűbb vizű lenne előttünk az a feneketlen tó, melybe ennek a városnak nyomorúsága önti a könnyeit! Orkánt hallanánk vihar süvítése helyett és az emberséges ember lelke, amelyet a milliók kenyérhijja forgószélként sodor el a lázadásba, tájfunba veszítené el önmagát.
Mi néhány tízezren ebben a városban, akik tudunk eleget enni, örömöt szerezni magunknak betűvel, képpel, muzsika hangjával, bele kell, hogy szédüljünk abba szívszorongató érzésbe: százezrek laknak körülöttünk odvakban és pincékben, életük munka és éhség: éhe a kenyérnek, éhe a szépnek. A végük pedig: kora pusztulás.
Hajnali fölkelés az olcsó petróleum füstölgő lángja mellett, zsúfolt és bűzös lakásban, kormos műhelyben állati munka estig, késő esti bandukolás a gyárból egy másik külvárosba, a halálos fáradtság álmodás nélküli álma a piszkos vackon – hol marad itt idő az örömre, a szépség örömére? A pálinka, a nemi gyönyörűség és a jóllakás – ez az ipari proletártömegek hedonikájának egész területe. S ha tanult munkás esztétikai igényei jövedelmével együtt nőttek is, ha egy keskeny munkás-réteg ki is kristályosodott már, amelyet a gép szépséget keresni is megtanított – a tömegek pokla örök feketeségűnek látszik ma is. Ha a betű meg is tanította már az ipari munkást a bűvös jelszóra, az a jelszó nem hagyja el a hidegtől kicserepesedett szájat, a művészetnek robotoló gép-rabszolga szemében úgy nincs értéke, amint nem értékeli az ausztrál-néger az aranyat.
A minap kérdeztem a Duna mentén, csodaszép vidéken, ahol a felső magyarországi hegyláncok utolsó nyúlványának sziklái meredeken szakadnak neki a Duna-medernek, egy öreg parasztasszonyt: „Szép ez, néni?” Szemben, túl a Dunán feketén meredt a szikla, jégtáblák úsztak a folyón és nagy pelyhekben, ritkásan esett a hó. Az öreg néni nem látott meg ebből semmi szépet. Rázta a fejét: „Hoát, aki kü, az csak kü. Nem terem azon, ifjur semmi. Hoát nem is szép.” Ezt mondta a néni a maga nógrádias dialektusán akkor, amikor a süvöltő jeges szélben órákat tudtam volna állni a parton és bámulni, csak bámulni a fekete sziklát, amint megüli a hó.
Ezen az esztétikán felül az ipari proletárok jó része sem tudott még emelkedni. Nem csoda. Egy-két nemzedék is alig választja el a neki megfelelő szociális környezettől, a falutól, amelyen a „szép a megszokott hasznos,” ahol a szépség nem esztétikai örömet, hanem a megélhetés gyomorbeli örömét jelenti.
A mindenbe beletörődés nem teremthet szépséget nyugtalanul kereső lelkeket; a művészet tanítása nélkül a természetet sem lehet szépnek látni. Az „egészséges” falu rokkant lelket olt a gyermekébe s ez a rokkantság még érzik a városi munkáson is, akit örömtelen sorsa többtudása ellenére is majdnem olyan fásulttá tesz, mint nagyapját, a jobbágyot.
Ami ezt a társadalmat fenntartja: az a fásultság, amely nem engedi érezni az éhesnek, hogy éhes. A magyar paraszt megelégszik a szalonnával, mert kevés komplikáltabb ételről tud és beletörődött a gyomra ebbe az ételbe, éppen úgy, mint ahogy szépség-kívánásának határán a népdal van meg a zsoltár. Mi lesz, ha ezek az emberek rájönnek: a szalonna jó hébehóba, a népdal is szép néha, de vannak, akik rafináltabb étellel élnek és az több élvezetet ad nekik; vannak, akiknek a népdal a komoly muzsika mélységes örömei mellett csak üres, keveset mondó, nyomot nem hagyó időtöltés? Most még a „De profundis” és a „Miserere” tompa akkordjai zúgnak arról a tájékról, de mi lenne, ha egyszer fölharsanna a riadó, amelyiknek dallamára a hetek óta patkányhúson élő, váztestű, rongyos, vérszagtól részeg némberek táncoltak a párisi sáncokon a kommün alatt, nem törődve a közébük csapó német kartácsokkal: a „Carmagnole”?
Társadalmi forradalmak csak addig lesznek, amíg korgó gyomrú emberek lesznek és lehetnek a világon. Véres forradalmak csak addig lesznek, amíg abszolút esztétikai éhség az uralkodó.. A vérszag csak addig részegít undorítás helyett, míg a tömeglélek esztétikai örömökre éretlen. Nagy, véres katasztrófákat hárít el a világról, hogy van valami a modern munkás miliőjében, ami fölébreszti az elzsibbadt éhséget a szép után.
Az olajos, kormos, sokszor formátlannak látszó gép nemcsak új világnézetet teremtett, hanem új esztétikát is fejleszt az embereiben. A gép tanítja meg a munkást arra: ami jó van a világon, dolgos ész és kéz teremti. E nélkül az ész meg kéz nélkül nincs élet, nincs öröm, de – szépség sincsen. S amint a géptől tanul meg a munkás minden jót kikövetelni magának, tőle tanulják meg a tömegek: jogunk van a szépség élvezetéhez is, jogunk van keresni, kívánni azt az örömet is, amely túl van a kenyér, a pálinka, a szerelem gyönyörűségén.
De nemcsak a jogot, az utat is megmutatja a gép a szépség keresésre. Valami nagy villamos üzemű műhelyt látok magam előtt. A kattogás pontos ütemű: dal, melódia nélkül, mint a zenekíséret nélküli négertánc, amelynél a cipő-kopogás pótolja a dallamot is. A gépek csudái csupa szimbólumok: az emelő daru néhány évtizeddel ezelőtt még csupa egyenes vonalból állott, akasztófa-szerű alakja érthető valami volt, természetes a rúd, amellyel a terhet emberei révén emelte: ma furcsa parabola formája van, egyetlen érhetetlen görbe, amely fölmered a talajról és ötven tonnát emel a hidraulikus nyomás hatásával a munkás egyetlen ujjnyomására. A munkás kénytelen megtanulni; ennek az értelmetlen vasrúdnak értelme van, ez a szimbólum sokat jelent: sok jót és sok szépet. A szíjjak, lendítő-kerekek, dugattyúk forgataga, a minden természetestől különböző szeszélyes formák, melyek mögött értelem van, rendszer van, harmónia van, új szemet növelnek kezelőiknek az esztétikai látáshoz. Annak a kis munkás-rétegnek, amelynek módja, ideje, tanultsága van esztétikai élvezetekre, esztétikai fölfogása messze meghaladja a pénzemberekét: modernebb, differenciáltabb és közelebb van azokhoz az új irányokhoz, amelyekről kezdődik: írók, festők, muzsikusok azt hiszik, ők teremtették meg.
Mi úton, még nem tudom, de meggyőződésem, megokolt meggyőződésem, hogy valaminő úton hajszálcsöveken át csöpögteti a gép a maga esztétikáját azokba is, akik távol vannak a műhelytől. Impresszionista festők, Strausz Richárdok nem dolgoznak munkások számára. Sem az irodalom, sem egyéb művészet nem találhat a bár folyton növekvő esztétikus munkás-rétegben jól fizető piacot. A művészeti piac föltétlen diktátora még ma is a vagyon. Nem lehet tehát a fagyasztó közönséghez való, anyagi szempontokból történő kiszámított simulás a gép esztétikájának ez az előretörése, hanem csak a „homo socialis” folytonos átváltozása, amely az együtt élő emberek fölfogásának kölcsönhatása révén a modern proletártípus esztétikáját éppen azokra kényszeríti legelőbb, akik az új hatásokkal szemben a legfogékonyabbak.
A művészetek különben is demokratizálódnak: a technika sokszorosító képessége olcsóbbá, a tömegek számára hozzáférhetőbbé teszi a művészeti produktumokat. Emellett az árcsökkenés mellett nő a fogyasztó közönség is: a munkástömegek jövedelme nő, folyton szaporodnak a nagyobb igényű csoportok, szélesül az esztétikai életet élni akaró proletár-réteg. Vannak országok – Angliára, az Unióra, meg az ausztráliai államokra gondolok – amelyekben a skilled labouere, a tanult munkás már fogyasztó képességével is befolyásolja a művészeti piacot. A brüsszeli „Maison du Peuple” munkás-szövetkezet, de vagyoni állapota megengedi azt a luxust, hogy – akár a Mediciek – udvari festőt tarthasson magának, aki annyit és azt teremt, amennyit és amit akar – elég tekintélyes fix fizetés mellett. A magyarországi szakegyletek helyiségéből kezdenek kipusztulni a borzalmasan ízléstelen régi német olajnyomatok, amelyeken egy fekete redingot-s vörös övű Lassalle nagy mennykő pallossal vagdossa az aranyborjút, amelyre gyöngébbek kedvéért rá van írva: Capitalismus. A falról lekerült vacakok helyét egy-egy drágább és jobb metszet vagy tűrhető olajfestmény foglalja el: a témájuk maradt azért ugyanaz, de a megváltozott ízléssel együtt megszaporodott pénz művészet-fogyasztóvá tette birtokosait.
Aki művész-ember, nem érzi meg az új esztétikát, azt kényszeríti majd az évtizedek folyamán lassan befolyásossá, aztán döntő szerepűvé fejlődő fogyasztó-tömeg, amely a gép tanította ipari proletariátusból került ki.
A szépségre éhezők osztálya anyagi nyomorúságából is kivergődik, de kivergődik esztétikai nyomorából is. S mikorra az anyagi megélhetést biztosító termelés és fogyasztás ura lesz a társadalomban, irányítója lesz a művészi termelésnek is új ízlésével s azzal a nagy, a mainál tizszerte nagyobb fogyasztó-tömeggel, amelyet esztétikus életre nevel a társadalmi haladás motora: a technika, a gép.
