NAGY ZOLTÁN: IZENET
NAGY ZOLTÁN: IZENET
Vannak messze alvó nagy paloták,
S vén kőkutak, rég holt művészek álma,
S vert vaskapuk előtt bús lombú fák,
És izmos ifjak s nők márványba vágva.
Vannak rózsák szép asszonyok hajában,
S képek, melyek nézik egymást az árnyban,
S miket én sose láttam.
S vén kőkutak, rég holt művészek álma,
S vert vaskapuk előtt bús lombú fák,
És izmos ifjak s nők márványba vágva.
Vannak rózsák szép asszonyok hajában,
S képek, melyek nézik egymást az árnyban,
S miket én sose láttam.
És jön a hír: a palota ledőlt,
A kis tereknek s kőkutaknak vége,
S vége a fáknak a kapuk előtt;
Nem álmodnak képek a bolt homályán,
És darabokra széttörve a márvány
S elér a mulás rózsákat és nőket.
A kis tereknek s kőkutaknak vége,
S vége a fáknak a kapuk előtt;
Nem álmodnak képek a bolt homályán,
És darabokra széttörve a márvány
S elér a mulás rózsákat és nőket.
Én két szemem, öltözz fekete gyászba:
Nem látod többé őket!
Nem látod többé őket!
Mondjátok meg a vénhedt palotáknak,
S a kőbe vágott ifjaknak és nőknek,
Hogy várjanak, hogy le ne dőljenek,
Míg én nem láttam őket.
S a kőbe vágott ifjaknak és nőknek,
Hogy várjanak, hogy le ne dőljenek,
Míg én nem láttam őket.
Mondjátok meg az élő asszonyoknak,
Kik mosolyognak szerte a világon,
A szépeknek, a gyönyörök kutjának,
Hogy őrizzék kincsét az ifjuságnak,
Míg őket meg nem látom.
Ne engedjék, hogy dér lepje hajuk`,
Az illatost, a selymest, a csodásat,
Arcuk hamvát meg ne gyalázzák ráncok,
Könnyű lábuk ne feledje a táncot,
Tekintetük ne legyen könnyes, bágyadt.
Állitsák meg utján az öregséget,
S a napokat, a gyorsan eltűnöket,
Éljenek ifjan, önfeledten,
Míg én nem láttam, nem szerettem,
S meg nem sirattam őket.
Kik mosolyognak szerte a világon,
A szépeknek, a gyönyörök kutjának,
Hogy őrizzék kincsét az ifjuságnak,
Míg őket meg nem látom.
Ne engedjék, hogy dér lepje hajuk`,
Az illatost, a selymest, a csodásat,
Arcuk hamvát meg ne gyalázzák ráncok,
Könnyű lábuk ne feledje a táncot,
Tekintetük ne legyen könnyes, bágyadt.
Állitsák meg utján az öregséget,
S a napokat, a gyorsan eltűnöket,
Éljenek ifjan, önfeledten,
Míg én nem láttam, nem szerettem,
S meg nem sirattam őket.
Mondjátok meg mindennek, ami szép,
Hogy rab vagyok. De ajtóm majd kitárul,
S a lelkem majd a szentelt útra lép,
És hódolni a szinük elé járul.
Ezért élek csak és ezért vagyok,
És jaj nekem, ha addig meghalok!
S mint aki most lett százszorosan árva,
Minden, mi szép, öltözzék talpig gyászba.
Mikor én meghalok.
Hogy rab vagyok. De ajtóm majd kitárul,
S a lelkem majd a szentelt útra lép,
És hódolni a szinük elé járul.
Ezért élek csak és ezért vagyok,
És jaj nekem, ha addig meghalok!
S mint aki most lett százszorosan árva,
Minden, mi szép, öltözzék talpig gyászba.
Mikor én meghalok.
