Barta Lajos: Áfrika…

Full text search

Barta Lajos: Áfrika…
Elhagytuk Miskolcot. – A gyorsvonat a hevesi rónán hajtott keresztül. Nyáreleje volt. A föld ott melegebb, mint másutt és a levegőben különös magyar ízek vannak… A gabonák értek. Tarkán, a zöld és a sárga változataival dőlt az egyenes föld az ég végtelenje felé… Csak itt-ott egy lombos fa, tanyaház, kalyiba… Hanyatlik már a délután, feketedni kezd az alkonyat… Fátyolos leheletek és nagy sejtelmek lengenek a földből a magasba… A rónaság, – mely közel van ahhoz, hogy sivár legyen – hatalmas és költői mélaságot áraszt magából, ahogy a durvának látszó nép lelke termi magából a tündérmesét…
Zúg a gyorsvonat, de hirtelen megáll. A vasút emberei ezt a nevet kiáltják: – Füzes-Abony. Zajos az állomás, de a nyugalom és a béke áldása nagyszerű természetességgel pihen köröskörül mindenen. Egy perc nagyon rövid idő! Még alig lehetett felfogni egy-két parasztasszony kendőjének színét, egy csendőrszurony ezüstjét, kis parasztlányok kóc-hajának sárgáját, egy félrecsapott kalapú kisasszony vörösre sírt szemét, egy mankós katona sapkáján a bordópiros rózsát, egy disznókereskedő felfújt arcának lilás cinóberjét – az alakok még úgy szólván nem is, csak a színek jutottak el a szemhez – mikor már megmozdultak a vonat kerekei.
Akkor két mezítlábas, kurta és sok rokolyás parasztasszony – mindegyiknek a hátán puttonyformájú kosár – ugrott föl a hosszú kocsi lépcsőjére. A kalauzok meglátták a két parasztasszonyt és elkezdtek ordítozni. Ordítoztak, ahogyan csak tudtak és gorombák voltak, amennyire csak tudnak kalauzok gorombák lenni!
– Mit csinálnak maguk ott? Nincs harmadik osztály! Nem szállnak le rögtön! Barmok!
Az egyik parasztasszony már fogta az ajtó kilincsét és hátraszólt annak, aki mögötte kapaszkodott és aki a kalauzoktól megijedt:
– Ne féj tülük Zsófi! Hadd kiabájanak!
A kalauzok még vörösebbek lettek és még jobban felfúvódtak.
– Ostoba marhák! Nem mennek le onnan!
Az állomás felől és a vonat ablakaiból is kiabáltak már feléjük:
– Szálljanak le! Ugorjanak le! Most még lehet! Ez a gyorsvonat! Nem látják? Az a második osztály!
Az egyik kalauz a legelső, a másik a legutolsó kocsi lépcsőjéről ordítozott feléjük:
– Állatok! Meg vannak veszve! Leugrani! Leugrani! Most még lehet!
Szempillantás alatt történt ez, a vonat kerekei még egyet sem fordultak egészen. Akkor a hátsó kalauz leugrott a földre és az asszonyok felé szaladt, hogy mielőtt baj történik, elfogja és leemelje őket.
A hátsó asszony, aki fiatalabb volt, ijedten látta a kalauzt maga felé futni:
– Jaj, te Panni! – szólt föl a másiknak.
De Panni akkor már benyomta az ajtót és ott állt a kocsi hátsó férőhelyén:
– Ne féjj tüle Zsófi, csak gyere!
Zsófi is feljutott Panni mellé; reszketett. A kalauz utánuk:
– Buta parasztnépség! Nem látták, hogy ez a gyorsvonat? Most pedig fizessék meg a büntetési taksát, ami a személyvonati jegyre jár!
Nyugodtan mondta Panni:
– Má mér fizetnénk!
Belenyúlt a keblébe és kiemelt onnan egy kis vászonzacskót. Annak a zacskónak is éppen olyan ráncos volt a szája, mint amilyennek készülődött a Panni öregedő, horpadozó szája. Kivette a zacskóból a jegyét és odaadta a kalauznak. Most lett az még csak igazán mérges, hogy nincs joga tovább mérgelődni. Mert szabályszerű gyorsvonati jegy volt. Zsófi is csak úgy kihúzta a magáét. A kalauz kilyukasztotta a jegyeket:
– Ilyen buta népség! Megmondhatták volna mindgyárt! – elment és bevágta az ajtót.
Panni és Zsófi egyedül maradtak. Az előkelő helyen még mozdulni sem igen mertek. Volt ott a sarokban egy kis bőrülés, de nem mertek rá leülni.
Most oda lehetett hozzájuk menni és meg lehetett őket jobban nézni! – Kis termetű, korán öregedett, igénytelen nőszemélyecskék voltak. Színevesztettek is! Mintha nem a friss levegőtengerben fürödnének kora tavasztól késő őszig; mintha nem a napnak pirosra pozsgásító tüze lobogna rajtuk a nagy nyárban. Fakók voltak, mint a mezei életnek azok a kivándorlottjai, akik már fölvitték a viceházmesterségig Budapesten és éjjel-nappal a szuterének rohadt levegőjében fulladoznak.
Meztelen lábukon vastagra tágult erek folytak szét sötétes szövevénnyel. Volt rajtuk vagy egy tucat rövid szoknya és ez gingalangosra szabta kurta testüket. A legfelső szoknya hamvas kékbe játszott; vékony vonalú fehér köröcskék élénken kör-köröztek a mosott perkálon. Kis réklijük sötétebb kék mosó volt; rajta barnára mintázott apró virágok százával széthintve. Derék alatt a kis rékli széle köröskörül kislingelve. A szűk ujjak szélén is köröskörül kis bodor fodor. A kis rékli olyan szűk, mintha zsákban lennének benne. Nincs is a felső testüknek semmi formája. Keblük lapos, nemcsak mert a gyönyörteljes mellet a szopós gyerekek hamar elszívták, de mert a zsák-rékli, melyet úgy viseltek, mintha pogány idők szertartásának maradéka lenne, már hajadon koruktól fogva szétnyomta keblükön a két szép halmot. Fejük puha barna kendőbe volt bekötve; abból a puhaságból világosodott elő az arcuk. Horpadások, dombok, mély völgyek, kusza csatornák vannak rajta. Olyan volt az arcuk, mint a föld felületén valami nagy táj, melynek formáját a természet moloch-ereje sok ezer év alatt alkotta meg… Szájuk széle lilás és cserepes folyópart; orruk kiáltó hegy a gödrös arcmezőn; szemöldökük erdő egy domb peremén; lent a gödörben két tó: – a szem. Arcbőrük fakultsága átrévül a hamuszínbe. Áprilisban, a szélszárította sár ilyen… a gyalogút pora is befújta őket… a föld férgei ők is és a föld színe lepte el őket, mit más, a göröngyök közt lakó állatokat. – De ennek a két földi féregnek a mellében érző szív reszket, agyában sajogni tud a finom velő és néma, magát kifejezni nem tudó isten vonaglik a szemek színes kocsonyájában…
Így mondta el a dolgot Panni:
– Jaj kéröm, odavótunk Egörbe! Szöröncsénk vót, hogy ezt a vonatot elértük, mert még az állomáson éccakázhattunk vóna… otthon pedig várnak a porontyok… Tekintetös úr! Tessék nekünk megmondani, merre van az az Áfrika? Éppen azér vótunk oda Egörbe.
Mert úgy vót az: hazagyütt a komaasszonyom Bogácsrúl. Ű is a fogoly ura után járt Bogácson. Csakhogy nem tudott meg róla semmit. Mer igaz, hogy hárman kűttek egy sürgönyt Oroszországbú, de a komaasszony urát nem említik. Pedig az is velük együtt vót a harcba. Azér vót a komaasszony Bogácson, hogy má három hét előtt kűttek sürgönyt annak a három embörnek, amelyikbe megkérdezték, hogy a komaasszonyom urárúl nem tudnak-e valamit? Hát hogy talán meggyütt má a válasz? De bizony nem gyütt még semmi.
…Az én uram, meg itt a Zsófi ura – ez neköm unokatestvéröm! – a negyedik századba vótak beosztva. A komaasszonyom – aki lám hiába járt oda! – hozta nekünk a hírt Bogácsrú, hogy egy bizonyos egri asszony járt ott künn Bogácson, egy bizonyos Csery János feleségét kereste. Mert hallotta, hogy ez a Cseryné kapott hírt a maga urárúl, az pedig tudhatna az ű urárúl, mert azok születésre egy falubeliek vótak, egy ezredbe kellett hát nekik szógáni.
– Jaj – mongya ez a Cseryné az egri asszonynak – én csak annyit tudok, hogy odavótam a vásárra Gelejbe. Ott mutatta nékem egy asszony a levelet, amelyikbe a fogoly ura írja, hogy egy darabig együtt vitték űtet is a Csery Jánossal, de aztán a foglyok nagy részét, elszakították tőlük. De senki másnak a neve nem vót abba a levélbe…
Ez az egri asszony meséte, hogy az ű mosóasszonya kapott levelet az urátúl Áfrikábú. Az az ember pedig éppen a negyedik századná szógált…
Mondom a Panninak: – Mennyünk el Egerbe ahhó a mosóasszonyhó! Mert tizenhat hónapja már, hogy az utolsó tábori kártyát kaptuk. De lám, van olyan is, akit má meggyászótak, aztán esztendőnél több idő múltán is életjelt adott magárul!…
…Csak az vót a baj, hogy a komaasszony elfelejtötte megtudakóni Bogácson, annak az egri asszonynak a nevét. Nagy bánatában – szegény elfelejtötte! Azért mink a Pannival, má a mút hétön odavótunk Bogácsba. Megkerestük ott a Cserynét. Annak föl vót írva egy papírra annak az egri úri asszonynak a neve. Így mentünk el kéröm Egörbe.
…Hát csak tévelygünk az utcán Egörbe; megszólít minket egy rendőr: – Maguk kit keresnek? – Szól is mingyár egy gyeröknek: – Vidd el ezöket az asszonyokat a Stolzingerné nagyságáhol! Emondtuk a nagyságának, miér gyüttünk Hevesbűl. Csak ránk borút sírva! Ríttunk együtt hárman…
…El is kűdött mingyár a mosóasszonyáért, aki a levelet kapta Áfrikábú. El is gyütt az asszony, de a levél nem vót nála! Mert azt egy rokonya elvitte Putnokra, hogy ott megmutassa egy másik fogoly feleségének. Annak az ura is a negyedik századná szógát.
…De asszongya: nincsen abba a levélbe semmi más, csak ahol űk vannak, nappal olyan meleg van, mint a tűz, éjjel olyan hideg van, mint a jég. Űtet mindig leli a hideg, nem is tuggya, meddig marad életbe?… A közelebbi címet nem tudta megmondani, azt maj csak megírja levélbe, ha az ura levelét visszahozzák Putnokrú.
– Nem azt mondta az az asszony: Ázsia?
– Nem azt kéröm! Nem azt mondta Ázsia?… Ugye Panni: – azt mondta hogy Áfrika? – Talán mégis megtudná nekünk a tekintetös úr mondani: merre van az az Áfrika?…
A kocsi mennyezetén kigyulladt a villamos lámpa, a két asszony eddig homálybelepte arca megvilágosodott, mint amikor a hold besüti a hervadt tájat. A kocsi nagyon rázott, lábukat nekipeckelve álltak, szemük a nagy izgalomtól előre meredt… Zöldes-barna karika van ennek a szemnek a közepén, mint egy színes gyűrű. Látszik, hogyan fáj, sajog és ég ebben a gyűrűben a festék!… A gyűrű közepén nagy fekete pont. Mintha nyíl-lövéssel, mely az örök idők kezdetéből jött, lőtték volna oda ezt a fekete kutat. Benn a durva paraszttestben, az izzadt, ráncos bőr alatt, a csontokban, a puha belső részekben, a porhanyós velőben, él az érző, gyötört és vonagló ember. És fölnéz az ember a szemnek közepén a fekete kútból. Kinéz onnan és kérdez erről a világról… Most azt kérdezi alázatosan és reszketve:
– Talán mégis meg tudná nekünk az úr mondani: merre van az az Áfrika?
De ki tudná azt megmondani nékik, amit az ő lelkük tudni akarna?
Fékezik a vonatot. A kerekek már nem is forognak, csak csúsznak. Bejön a goromba kalauz és szép csendesen azt mondja:
– No asszonyok! Itt vagyunk! Vigyázzanak, le ne essenek, csak egy perc a megállás!
A kál-kápolnai állomáson nagy lámpák égtek. Zsófi és Panni kimentek a világos léckerítés ajtaján, aztán nekivágtak a sötét kocsiútnak. Látszik egy percre még, barna kendőjük, ide-oda penderülő sok rokolyájuk és hátukon a puttonyhegy. Már mozdul a vonat, a kéményből tűz csap ki és mint nagy fényszóró a csatateret, végigönti világossággal az országút melletti házakat. Fölvonaglanak a falu-széle házai, de aztán visszaroskadnak lomha körvonalaik. A vonat elindul és az országút a két mezítlábas asszonnyal belevész az estbe…
Hamar messzire zúg a gyorsvonat…
De megy valahol a hevesi rónán a két asszony. Nem látszik már sehol tanyaház, vagy falu. Sötét az óriási mezőség. Panni és Zsófi csak mennek az úton, csak egymás mögé rakják lábukat, mint két rugóra járó gép. A két gépben, a sötétben, megy azon az úton előre két láthatatlan fáklya, két égő, magára hagyott siket, magyar fájdalom… Ez a fájdalom újra és újra, tehetetlenül és gyámoltalanul, mint papagáj rikoltása, azt kérdezi: – Merre van Áfrika?…
…Sötét volt. Az est ráborult a nagy rónaságon a két kicsiny asszonyra. De ez a sötétség, nem olyan egyszerű gyász volt, mint amikor a nap leszáll és a földgolyó átsiklik az éjszakába… Az a feketeség, mely rájuk borult: – a magyarok nagy éjszakája volt…

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi