IX.
IX.
Stévó másnap déltájban érkezett vissza Marica sógorasszonyával és egy suhanc korban lévő legénnyel, aki a lovakat hajtotta. Míg a férfiak a halottat a koporsóba fektették, a sógorasszony magához vette Marica pénzecskéjét, s aztán ő is segített a koporsót a kocsira emelni. Mikor evvel megvoltak, még felraktak mindenféle limlomot, edényeket, pokrócot, ami csak használhatónak látszott, s az utolsó beérett dinnyéket.
Lépésben haladt a kocsi, ahogy ez ilyenkor illik. Stévó meg a púpos kalaplevéve lépegettek utána.
A forróság csökkent, könnyű szürke felhők borították az eget. A lovakat legyek kínozták.
– Hajts! – kiáltott a sógorasszony.
A suhanc a lovak közé cserdített, a kocsi nagy zökkenéssel lódult előre, a dinnyék felugráltak s kopogtak a koporsó oldalán.
A púpos megfogta Stévó kezét, s így futottak a kocsi után. De egyik sem bírta sokáig. Lihegve, elfulladva álltak meg.
– Most már nem törődöm vele, hogy vak vagyok – szólt Stévó, mikor lélegzethez jutott, aztán az ég felé fordította arcát, szimatolt elfehéredett.
– Milyen szerencse most, hogy fölfelé látok…
A púpos is felnézett az égre, s borzalmas természetességgel vonítani kezdett.
– Vaú…vaúúúú…
Az eső nagy cseppekben kezdett esni.
