VIII.
VIII.
A púpos egyedül maradt a beteggel. Odahajolt hozzá.
– Marica… nézz rám… szólj… nézd Marica, itt van a Bögre Ferenc… itt bizony… szeret téged nagyon, kis Marica… Nem engedlek én, de nem ám… azt mondom… nézz rám… hallod… mesélek neked… dalolok neked…
Recsegő fűrészhangján énekelni kezdett:
– Rozmaringot ültetek a, ültetek a…
Hirtelen elhallgatott, a nótában ez a szó következett: sírjára… Más dalt keresett, melyben nevetős tréfa van, egészség, boldogság. Sietve kutatott az emlékezetében. Sietett, mintha Marica várta volna, valaki sürgette volna… nem jutott eszébe… lelkendezve beszélt:
– Tulipánom, dalolok neked, szép piros tulipánom, piros tulipánom… nézz rám, itt van a Púpos Ferkó, itt van ez a csúf dög…
Kiköpött maga elé.
– Nevess, Marica, nevess hát… ugatok neked… vau, vau, vau, a tűz égessen meg minden papot… az a gaz Stévó ide ne tolja a mocskos pofáját… Marica, szép kis Marica…
Megragadta az asszony kezét, s torzmelléhez szorította, ahol a szívét érezte dobogni. Csókokkal borította…
A fonnyadt kar hevesen megrándult.
Bögre Ferenc ránézett az asszonyra s dermedt szívvel, gépiesen keresztbe fektette mellén a két karját, ahogy ezt egyszer gyermekkorában látta. Aztán Stévó után szaladt.
– Stévó, Stévó… koporsót hozzatok.
Stévót akkor már megállította a háta mögött hangzó lábdobogás. Visszafordult.
– Koporsót?
A púpos hallgatott.
– Meghalt?
Fojtott, érdes hangon felelt végre a púpos.
– Meghalt… semmi közöd hozzá.
