Fazekas Frey Imre: Sóhajtott a fa
S aranyló vetések borzongtak a nagy melegben,
S a lábamat égette, szúrta, marta a por,
Izzadva, lihegve egy dús lomb-koronás
Fa alá menekültem.
Mint fiatal csikó, trüszkölve, vidáman,
Bágygyadtan bár egy kissé, de azért
Vidáman.
És szénák illata csiklandta az orrom.
(Jó szag: keserű-édes, ízes.)
Hátamon. Hasamat melengette a Nap,
És lábaim kalimpáltak szünetlen.
(Egyedül voltam és mezítlen,
Hujjé,
Azóta sem és soha tán ily boldog!)
(Mit tudom én?)
A lelkem talán egy friss szökelésű, erős,
Izmos, de szelíd szarvasnak melliben élt
Valaha?… (Igaz, nem igaz?)
Az Alkonyat könyeket hintett
És megcsörrent fejem fölött a Fa.
Halkan csörögtek.
És megrecsegve püffedt a fatörzs,
S a nyílt lombon, az óriási szájon
Egy mély, nehéz sóhaj tört át: - „Aó!” -
És jött az éjjel, s nedves lett a föld.