Nagy Zoltán: Aludj…
Nagy Zoltán: Aludj…
Aludj! Ereszd le már szemednek
Két függönyét: a színjátéknak vége
S a Néző ül az elsötétült űrnek
Terébe veszve s percre még mereng…
Lelked kapuit fedje csend, sötét
Párnázott ajtó, mely mögött opálos
Tompított fényben méláz még a Bánat
S elültek már a fáradt illatok…
A gondolatról vedd le már a jármot
Mit hordott görnyedőn, napestig szántva
A gond sötétcseréjén. Tétován
Hadd menjen, meg-megállva, mint ha fáradt
Ökör legelve ballag s dombtetőn
Megáll és íves szarvát hátrahajtva
Az est kékjébe bőgi bánatát…
Két függönyét: a színjátéknak vége
S a Néző ül az elsötétült űrnek
Terébe veszve s percre még mereng…
Lelked kapuit fedje csend, sötét
Párnázott ajtó, mely mögött opálos
Tompított fényben méláz még a Bánat
S elültek már a fáradt illatok…
A gondolatról vedd le már a jármot
Mit hordott görnyedőn, napestig szántva
A gond sötétcseréjén. Tétován
Hadd menjen, meg-megállva, mint ha fáradt
Ökör legelve ballag s dombtetőn
Megáll és íves szarvát hátrahajtva
Az est kékjébe bőgi bánatát…
Aludj, bocsásd el már a mát, ne fogd
Oly görcsösen kezét, még esztelen remélve,
Hogy tán megadja reggeli szavát.
Királynő reggel, este bús cseléd,
Batyúba kötve holmija kezében,
Bocsásd szegényt, lám, ő is elbocsát…
Oly görcsösen kezét, még esztelen remélve,
Hogy tán megadja reggeli szavát.
Királynő reggel, este bús cseléd,
Batyúba kötve holmija kezében,
Bocsásd szegényt, lám, ő is elbocsát…
Aludj! Míg nyugszol mozdulatlanul,
Peregve futják útjuk csillagok,
Hogy épp fölötted álljanak egy éjen!
Patak csobog a rengetegben, hogy
Vízén lebegj majd, rügy fakad a fán,
Hogy árnyékában merenghess nyári lombnak!
S tán Afrikában, mangróvés ligetben,
Csörgő bokákkal lépked most egy néger.
Banánt szed s majd, parfümös nők között,
Havas téléj aranyló fény-szigetjén,
Kristály- s ezüst-reflekszek záporában
Sárgáll feléd a sápadt porcelánon…
Talán, talán már álmodik leánykád
S ködfoltból most remeg ki csillagképpé
Pár szó, tekintet, villanó tejútján
Az ábrándoknak, öntudatlanul,
Hogy nézzen rá konok, vak szenvedéllyel,
mint nézed őt te, messze csillagot…
Peregve futják útjuk csillagok,
Hogy épp fölötted álljanak egy éjen!
Patak csobog a rengetegben, hogy
Vízén lebegj majd, rügy fakad a fán,
Hogy árnyékában merenghess nyári lombnak!
S tán Afrikában, mangróvés ligetben,
Csörgő bokákkal lépked most egy néger.
Banánt szed s majd, parfümös nők között,
Havas téléj aranyló fény-szigetjén,
Kristály- s ezüst-reflekszek záporában
Sárgáll feléd a sápadt porcelánon…
Talán, talán már álmodik leánykád
S ködfoltból most remeg ki csillagképpé
Pár szó, tekintet, villanó tejútján
Az ábrándoknak, öntudatlanul,
Hogy nézzen rá konok, vak szenvedéllyel,
mint nézed őt te, messze csillagot…
Aludj, virraszt a Végzet! S biztosan
Vezérli sajkád tűnő habjain
Az életed kanyargó folyamának
A messze ködlő Óceán felé…
Vezérli sajkád tűnő habjain
Az életed kanyargó folyamának
A messze ködlő Óceán felé…
