FEKETE LAJOS: TÉLI ESTÉKEN UNOKÁKNAK
FEKETE LAJOS: TÉLI ESTÉKEN UNOKÁKNAK
Ne nézzetek a szemeinkbe: bennük riasztanak
a nem rég mult igazi mesék:
mi dúltuk fel a napos mezőket.
Ne nézzetek a szemeinkbe: az orosz muzsik
kunyhójára mi vetettünk csóvát,
mi gyujtottuk lángra a megrettent szivek
végső menedékét. Meg ne csókoljátok a szánkat:
a mi szánk trombitált előré-t, hipp-hipp-hurrá-t.
A mi szánkon tajtékzott vérizü mámor,
harci röhej s a mi szánk köpött a Kárpátokban
a magyar feszületre. Ne nevezzetek édesapánknak:
szerb gyerekek gyomrát mi bicskáztuk ketté:
Sabácon... Sabácon!... Mi döglesztettünk
magyar bakákat dermedt mezőkön Szibériában
s csendes Csikországban mi csúfitottuk meg
a szép bimbós kelyhü székely szüzeket.
Erdőirtás után akik megmaradtunk: tönkök,
csonkok, a megtépett lombok fájdalma van bennünk:
ne nézzetek a szemeinkbe... Átok jól tenné,
ha fekete hallgatással némitaná el örökre
a szánkat, hogy ne tudnánk álmokat megrontó
véres mesét mondani téli estéken unokáknak.
Erdőirtás után napra csókolt dús hajtásai
a mának utálkozzatok rajtunk, hogy egy békésen
szántó lengyel parasztot - a csunya emlékü
Volhyniában - egy félig döglött srapnell
összetépett. Ó, ekés lengyel paraszt, ki születtél
késett aratásra, utálkozzál rajtunk:
a magvetők mi voltunk; táncban mi bokáztunk
hirtelen halálkor a hideglelős este
ölelő karjában. - Százezer nagyátkú,
jó muszka anyának mi fojtottuk álmát
sápadt lápvirággá a mazuri tavakban...
S akik ott megholtak s akik itt megholtak:
mennyi, mennyi testvér: szemeink gyülöltek,
kezeink gyilkoltak és akik gyilkoltunk magyarok,
németek, muszkák, taliánok, - ó, emberek, emberek
csókos, messzi tájról: mi voltunk,
mi voltunk!!... Átok jól tenné,
ha fekete hallgatással némitaná el örökre
a szánkat, hogy ne tudnánk álmokat megrontó,
véres mesét mondani téli estéken unokáknak...
a nem rég mult igazi mesék:
mi dúltuk fel a napos mezőket.
Ne nézzetek a szemeinkbe: az orosz muzsik
kunyhójára mi vetettünk csóvát,
mi gyujtottuk lángra a megrettent szivek
végső menedékét. Meg ne csókoljátok a szánkat:
a mi szánk trombitált előré-t, hipp-hipp-hurrá-t.
A mi szánkon tajtékzott vérizü mámor,
harci röhej s a mi szánk köpött a Kárpátokban
a magyar feszületre. Ne nevezzetek édesapánknak:
szerb gyerekek gyomrát mi bicskáztuk ketté:
Sabácon... Sabácon!... Mi döglesztettünk
magyar bakákat dermedt mezőkön Szibériában
s csendes Csikországban mi csúfitottuk meg
a szép bimbós kelyhü székely szüzeket.
Erdőirtás után akik megmaradtunk: tönkök,
csonkok, a megtépett lombok fájdalma van bennünk:
ne nézzetek a szemeinkbe... Átok jól tenné,
ha fekete hallgatással némitaná el örökre
a szánkat, hogy ne tudnánk álmokat megrontó
véres mesét mondani téli estéken unokáknak.
Erdőirtás után napra csókolt dús hajtásai
a mának utálkozzatok rajtunk, hogy egy békésen
szántó lengyel parasztot - a csunya emlékü
Volhyniában - egy félig döglött srapnell
összetépett. Ó, ekés lengyel paraszt, ki születtél
késett aratásra, utálkozzál rajtunk:
a magvetők mi voltunk; táncban mi bokáztunk
hirtelen halálkor a hideglelős este
ölelő karjában. - Százezer nagyátkú,
jó muszka anyának mi fojtottuk álmát
sápadt lápvirággá a mazuri tavakban...
S akik ott megholtak s akik itt megholtak:
mennyi, mennyi testvér: szemeink gyülöltek,
kezeink gyilkoltak és akik gyilkoltunk magyarok,
németek, muszkák, taliánok, - ó, emberek, emberek
csókos, messzi tájról: mi voltunk,
mi voltunk!!... Átok jól tenné,
ha fekete hallgatással némitaná el örökre
a szánkat, hogy ne tudnánk álmokat megrontó,
véres mesét mondani téli estéken unokáknak...
