Az erdő, a mező eltartó ereje
Az erdő, a mező eltartó ereje
Még világosabb lesz az adatok összehasonlíthatósága akkor, ha az egyes államok területét sem egységesen vesszük számba, hanem a gazdasági mívelésre való alkalmasságnak megfelelően. Európa területének 19%-a gazdasági szempontból ma hasznavehetetlen terület s legfeljebb annyiban gyakorol mégis hatást a gazdasági fejlődésre, hogy a közlekedést különlegesen nehéz feladatok elé állítja, amelyeknek leküzdése nagyszabású berendezkedéseket kíván s amelyek a közlekedés feladatait legalább egy ötödrésszel növelik.
Az európai szárazföld felületének egy további harmadrészét erdő borítja. Az erdőségek pedig vajmi kis részt vesznek az ember eltartásában. Magyarországon békében, a Szent Korona országaiban, – Horvátország és Szlavónia nélkül, – egy négyszögkilométer szántóföldre és füves területre 23.4 mezőgazdasági kereső esett, – 1920-ban 28, – s ugyanakkor ugyanannyi erdő közvetlenül csak 0.67 erdészeti keresőt tartott el, amihez még 0.42 egységet lehet számítani a fürészüzemek munkásai és alkalmazottai címén. De ha az erdőkből élők közé számítjuk a faipar valamennyi ágazatát is, akkor a fatelítő telepek, a parkettagyárak, a hordógyárak, az asztalosok, a kaptafavágók, az esztergályosok, a hajlított bútorgyárak, a botgyártás, sőt az aranyozó és képkeretező, a faragott áruk készítői, a gyermekjátékok s a faszerszámok és faedények készítői címén is csak 1.05 keresőt találunk, holott ezekben az utóbbi kategóriákban már nemcsak faiparosok vannak, hanem csont, sőt fémiparosok is. Viszont az igaz, hogy nehány munkást a vegyi gyárak létszámából és a papírgyárakéból is ide kellene még venni. 1920-ban ezek az arányszámok természetesen megváltoztak, mert hiszen a fából dolgozó iparágak települése független az erdőségek kiterjedésétől. A kis Magyarországon az erdei munkások aránya 1920-ban 0.62, tehát kevesebb, mint 10 évvel azelőtt volt, ami mutatja, hogy a megmaradt erdőségek nem olyan alkalmasak a kitermelésre, mint azok voltak, amelyeket elvesztettünk; a fűrészgyári munkások arányszáma 0.42-ről 0.62-re növekedett, mert hazai fűrészeink ma is nagy mennyiségű behozott rönköt dolgoznak fel, a többi faiparok munkásainak arányszáma pedig 1.05-ről 3.80-ra növekedett, világos jeléül annak, hogy ezeket már nem szabad az erdőségekkel közvetlen kapcsolatba hoznunk, mert virágzásuk nem függ az erdőségek közelségétől. A közlekedés ma már könnyedén győzi le azt a feladatot, hogy a faipari munkásokat nyersanyagukkal ellássa. Eszerint tehát az erdőkből élő munkássághoz valóban csak az erdei üzemeknek a munkásságát, meg a szénégetőket lehet számítani, a fűrésztelepeket csak részben, ez pedig együtt is elenyészik a többi keresők száma mellett. Nálunk 1920-ban a mezőgazdasági keresőknek is csak 3.9%-át tette, valamennyi keresőnknek pedig csak 2.3%-át.
Németországnak az adatai mindenben megerősítik a mieinket. Ott az 1927. évi népszámlálás szerint egy négyszögkilométernyi erdőre 1.04 erdei munkás és 1.02 fűrésztelepi kereső esik, a többi faipari keresők átlaga itt már 6.1. Azonban ugyanakkor a szántó és a füves területre négyszögkilométerenként 32.7 mezőgazdasági kereső esik. Az erdők eltartó ereje tehát ott a mezőgazdasághoz viszonyítva egytizenhatodrész, valamennyi keresőhöz viszonyítva azonban csak egyötvennegyedrész, mintán ezek a szántó és a füves terület négyszögkilométerjére számítva 108-an vannak.
Nyilvánvaló tehát, hogy a föld és a nép kölcsönös viszonyát akkor ítéljük meg helyesen, ha a szántók, illetve a mezőgazdasági mívelés alatt álló valamennyi területet és a füves területeket vesszük alapul s azt állapítjuk meg, hogy mimódon alakul a sűrűség ezekre vonatkoztatva. Természetes, hogy e két kategória között is nagy különbség van, mert a legelők és a rétek eltartó erejét nem lehet összehasonlítani a szántókkal, a szőlőkkel, vagy a gyümölcsösökkel és a konyhakertekkel. Azonban a modern mezőgazdaságban az állattenyésztés olyan nagy szerephez jutott, hogy e két kategóriát nem választhatjuk el egymástól, mert a mívelés neme maga is összefolyik. Különböző nemzeti jövedelmi számítások szerint az állattenyésztés jövedelme az intenzív mezőgazdasági fokon a szorosanvett mezőgazdaság jövedelmének a felét is meghaladja, sőt egyes esetekben megközelíti annak jövedelmét. Ennek pedig a füves területek a mai európai mezőgazdasági termelési és tenyésztési rendszerben igen fontos feltételei.
Az európai államoknak ugyanazt a három csoportját véve alapul, amelyet az előbb megkülönböztettünk, a legalacsonyabb gazdasági fokon álló csoportban a mezőgazdasági területekre (vagyis a mívelt és a füves területekre együtt) vonatkoztatva, a népsűrűség négyszögkilométerenként 74, a második, középső fokon 93 s a harmadik, legmagasabb fokon 163. Így tehát a belső kapcsolat még élesebben megmutatkozik.
Döntő bizonysága azonban e kapcsolatnak az, hogy a mezőgazdasági területek arányában külön számított mezőgazdasági kereső népesség és a többi kereső népesség megoszlása is ugyanezt igazolja. A legalacsonyabb fokon álló államokban ugyanis egy négyszögkilométernyi mezőgazdasági területre 30 mezőgazdasági kereső és 8 másféle (iparos, kereskedő, közigazgatási és egyéb) kereső esik a középső fokon 23 mezőgazdasági kereső és 20 másféle, a legfelső fokon pedig 22.6 mezőgazdasági kereső, ami csak egy árnyalattal kevesebb a középső fokon talált átlagnál, de itt a másféle keresők száma már 53-ra nő. A legalacsonyabb fokon 100 mezőgazdasági keresőre 26.6 másféle kereső, a középső fokon 87, a felső fokon 234 esik.
Átlagosan tehát világosan áll előttünk a gazdasági fejlődés szabálya: a mezőgazdasági közvetlen keresők arányos apasztása és ezzel egyidejüen a többi keresők számának olyan rohamos megduzzasztása, amely a mezőgazdasági keresők arányának hanyatlását sokszorosan meghaladja. Így fejlődik a világ a munkaerők foglalkoztatása szempontjából: a gazdasági élet fokozatosan elszakad a földtől és az emberi foglalkozásalapjai a földhöz viszonyítva felfordított piramis formájában szélesednek.
A földmívelés foglalkoztató képessége sokkal szűkebb határok között mozog, mint a többi foglalkozásoké.
