Gelléri Andor Endre: Egy asszony
Gelléri Andor Endre: Egy asszony
Szomorú nap; mint füst hull az eső. Reggeli hét van, de mintha alkonyat lenne: sötétség uralkodik az utcákon.
Az asszonyon éphogy át van kötve a háziköntös: nagy virágok díszítik és a színe: égszínkék. Az asszonynak Heléna a lánykori neve: román lány, feketehajú s althangú… Most a vízvezeték csapját fogja s hol kicsavarja, hol idegesen elzárja. Közben holt tekintettel nézi a kiduzzogó fehér vizet.
Csendes az egész ház, gondolatait nem zavarja semmi. Szőheti hosszan és elküldheti végtelen messzire. Mint az álom, olyan neki a gondolkodás: leül egy székre. Vonatot lát, hosszú, meggörbült háttal futó kocsisort, amint két sziklafal között lohol, majd kitér a meztelenül széles mezőkre… alagút sötétje következik… aztán a Fekete-tenger. Nem a férje, a vasutas utazik ezen a vonaton, nem a férje, hanem a kollegája, a karcsú Joan. Most is látja az arcát: élénk szemei ragyognak és olyan elevenen néznek Helénára; kis angol bajusza van… szinte a fogaival beszél és csillog a nevetéstől…
Heléna feláll a székről. Arca pirult: Joan meg tudta ölelni a derekát, erősen és gyöngéden – férje soha.
A férje soha. Ez a medve, ez a sötétarcú ember, a pincehanggal. Amint jár és kel Heléna körül: széles vállainak kevés a lakás, mindenbe beleütközik, föllök mindent és csak öntelten nevetgél ezen. Azt hiszi, kicsoda-micsoda az ő erejével. Nagy fekete súlyzói ott fekszenek a sarokban. Fekete, hideg, gömbölyű golyók. A férje még nincs felöltözve, most bújt ki az ágyból, de máris megy és kihozza a súlyzókat a konyhába és nekiáll. Lábait szétveti és fuj: – Fü –, mondja és megint kinyomja. Sokszor szállnak föl-le a fekete golyók. Ő ott ül a közelében: mintha hideg földön ülne télen – valamitől fázik. Fél attól is, hogy a súly ráesik a férje mellére, leroskad széttört bordákkal és meghal előtte. És fél attól, hogy a férje mingyárt kérdezgetni kezdi: – Hányszor is volt, Hela?… s ő nem tudja az emelések számát, nem figyelte s erre a férje szemében megcsillan a gyűlölet: – Persze –, csak ennyit mond ki, a többit elhallgatja – csak nem Joanra gondol ilyenkor? De hiszen csak egyszer látta őket beszélni az odesszai állomáson… S hogy járkál a tornázás után a férje: mint a díjbirkózó és saját szájával dícséri erejét. Talán fenyegetni akarja vele… elmosolyodik – Joan az erősebb. Nem olyan testes, nem olyan vállas, de – hallgatni tud – és hallgatva ölel, nem fecseg. Joan az erősebb – és ezen most nevetni kezd.
Valaki lekiált a házból a földszintre s egy kellemetlen hang visszafelel. Heléna szívszorongva várja, hogy elhallgassanak. De a zaj nől: a cipők különösen beszélnek a járókelők lába alatt a folyosókon; az eső is pereg és hangot szór… s most valaki megfogja a kilincset és lenyomja: – csuklyában, amely feketén csillog, belép a férj. Kezében a vasutastáska: a küszöbön megrázkódik s szórja magáról a vizet.
Heléna nem bír visszaköszönni neki. Ajkai ugyan megmozdulnak, de hát mikre gondolt ő az előbb. S nézi a férjét: valami ravasz fontoskodást hozott haza az utról. Mindig jön valami más gesztussal, más furasággal. Most mint az esztelen gyerek – rámosolyog Helénára. Gondolja Heléna, mosolyogj csak, csinálj amit akarsz, utállak, – és úgy érzi – igaza volt, hogy megcsalta. De miért él vele, miért nem válik el tőle?… A jövő héten megjön Joan – a jövő héten.
Fölteszi a tejet a gázra. Begyujtja és nézi a rózsáskék lángokat. Észreveszi, hogy egy pohár félig tele van citromos vízzel. S fönt a plafonon a lámpaernyő árnyékában egy légy mászkál körbe. Ezeket nézi: a járkáló férjét nem látja. Mikor rápillant: olyan visszataszító neki rejtelmeskedő arca, hogy legszívesebben kifutna a lakásból.
– Hoztam neked valamit, Hela, – mondja a férje. Egy fehér koráll-láncot ereszt ki az ujjai közül.
– Ezt hoztam neked Odesszából, – teszi hozzá.
– Igen, – feleli Heléna halkan.
Valamit még beszélnie kell: – Köszönöm –, mondja.
– A tej, – rebegi, mert nem bírja kiállni férje élő, csillogó tekintetét. Ép Odesszából hozta.
– Te, Hela, – kezdi újra a férje – majdnem bajunk történt.
Igen, gondolja az asszony, majdnem! Óh ez az ostoba rémítgető. Mindig a halál torkában jár – mindig veszély fenyegeti – és soha mégcsak a kisujja se karcolódik meg.
A férj mintha magának mormogná el: – Nem nálunk történt, hanem a mellékvágányon. Máma éjjel. Rossz volt a váltó és összeszaladt két vonat.
Mint az ólmok esnek ki a mondatok a szájából. Szinte hallani a konyhában: csörömpölve, zúgva, összeszaladt két vonat. És füstölög.
Heléna maga se tudja miért – de egész testében remeg. Egy pillantást vet az ura arcára: milyen komor és hogy mozog a két húsos ajka: – Tizennyolc halott van.
A tej a gázon emelkedni s héjjasodni kezd. Nesztelen dagad a gömbje, mingyárt kifut.
– Azt tudod, hogy Joan is meghalt.
Heléna szeme befeketül: ezt nem lehet elhinni, ezt kérdezni kellene tízszer, százszor, rángatni ennek a medvének a ruháját, igaz, igaz? Nem kérdezhet semmit, – gyanut fog – talán azért mondta legelsőnek Joan nevét. Hátha nem is igaz. Áll és várja férje sötét hangjait.
Elébe kerül az ura: – És meghalt Szalbeszki és Iván is.
Akkor Joan is meghalt, – már biztos, hiszen így mondta: és meghalt Szalbeszki és Iván is. Ordítania kell rögtön, sírni, a szeme kezd könnyes lenni, de férje sötét, csillogó tekintete rajta nyugszik, kémleli, ni, milyen izzón, bele akarja fúrni magát a szívébe, vizsgálni akarja, mit szól magában Heléna: Joan meghalt, ezt a hírt hoztam!
S most a tejet látja meg a gázon Heléna. Fehér és forró. A lábas pereméig emelkedett már és ki akar futni.
– A tej, – rebegi – a tej.
Megfogja a teli lábast, de az kizuhan a kezéből s a tüzes tej végigdül a combján, leforrázza a lábát. A szeme le van hunyva, mintha nem is érezné a forrázást. Szalbeszki és Ivan is meghalt. Tehát Joan is.
– Jaj, – sikoltja – jaj, végem… leforráztam magam, – nyögi a férjének.
S rohan előle be a szobába, ráveti magát a diványra és fetreng. Óh, most kitombolhatja a fájdalmát, itt vannak a sebek a testén, sírhat, jajonghat.
– Ne nyulj hozzám! – rivall a férjére s kibontja a haját és tépdesi kínjában a ruháját s jajong, nyög, mint a haldokló. Aztán fut ide-oda, beleáll az egyik sarokba s odaordítozza bele: – Jaj… jaj…
Joan meghalt – jaj, jaj – s őneki még gyászolnia sem szabad nyiltan. Patakzanak a könnyei.
A férje ijedten követi, kérleli, aztán kinyílik az ajtó s bejönnek a megrémült szomszédnők. Csittítani akarják, gyógyítani, zsírt hoznak, olajat, de Heléna csak futkos köztük, mint az őrült, sír és fájdalmának nincs határa. Elnyomott éveinek szomorúsága és kínja: a gyásszal most mind kitör a torkán.
Aztán kifárad a vad zokogásba, hangja bereked, elerőtlenedik s mint aki meghalt, leroskad egy székre. Ott ül lehunyt szemmel, leejtett kezekkel s engedi, hogy a világ forogjon vele. Engedi már, hogy hozzányuljanak, húzzák a cipőjét, ruháját. Joan meghalt.
Érzi, hogy olajjal öntik le a sebeit, majd vigyázva megfogják és odaviszik a diványra. És hallja, hogyan sajnálkoznak rajta az asszonyok, mert ilyen csúnyán leforrázta magát. – Joan, gondolja ő s elnyúlik végtelen fájdalommal a diványon – Joan – s ismét ömleni kezdenek a könnyei.
Ezalatt a konyhában egy szomszédasszony csöndesen leguggol, feltörli a kiömlött tejet, majd helyére teszi a kormosfenekű lábast is és kioltja a még mindig égő gázt. Aztán rendezkedik a lakásban is, mert mingyárt jön az orvos. Már elszaladt érte a házmester fia.
