Szabó Pál: A trombitás
Szabó Pál: A trombitás
– Neve? – kérdezte a főorvos gépiesen.
– Seres András.
– Hol sebesült?
– Először Szerbiában, másodszor Volhyniában, azután pedig a Piávénál…
A rokkantakat felülvizsgáló főorvos egyideig az előtte fekvő iratokat lapozgatta, néhányszor rávillantotta szemüvegét az előtte álldogáló parasztra.
– Úgy van, – mondta, – bizony ez úgy van… Na, vetkőzzön le hamar.
Kivette óráját és arra gondolt, hogy félháromkor indul a vonat, egykettőre végezni kellene…
Seres András lassú mozgással cibált le bakkancsával együtt lábáról egy rongykazlat, nadrágját, mely olyan sok rétegezésű volt a foltok miatt, mint Mauthner Ödön legújabb káposztakreációja, tüntető szemérmetlenséggel vetkőzte le. Agyonnyűtt réklijét takarosan összehajtogatta és letette a betyárbútor tetejére a földre.
– Ühm. Nincsen inge… – Villant újra a főorvos szemüvege.
– A lábam is megfagyott, – lapította meztelen talpát András a padlóhoz, mintegy magyarázatkép a kapcakazal mellé és ingtelen mivolta mellé.
– Bizony, bizony. Na, gyere csak közelebb, öreg!
Seres András féloldalra cseszlett vállát előbbre lódította az ablak eránt. Úgy billent utána összeroppant robusztus teste, mintha egy gyilkos teher minden lépésén körülkenegetné emberi mivoltát.
– Itt a tüdőmbe hét gránátszilánk volt, – tapogatta meg a mellét.
– Fáj? – fordított rajta egyet a főorvos.
– Nem mondhatnám, hogy olyan nagyon fáj, de nem birok vele dógozni.
– Ugyan mán, öreg, ilyen karokkal, mint a tied! – gyönyörködve emelte meg az egyik karját.
– Mán pedig, főorvos úr, én nem birok…
Könny borította el a szemét, de a könny alól kilógott a régi háború minden borzalmas árnya, kilógtak az éhségbe fullasztott békességes napok.
A főorvos a csendesen üldögélő bíróhoz fordult, szájához billentette összefogott öklét, mintha boroskancsót fogott volna bele.
– Iszik? – intett a szemével az öreg Seresre titkon.
– Egy kicsit, – legyintett a bíró, – de az nem sok.
A pipaszárral kétfelé törölte bajúszát, ráhajolt a köpőcsészére és pöfékelt tovább.
– Hát dolgozni kell egy kicsit, öreg, tudod, hogy szegény az ország! Tizenkettő és fél százalék, – diktálta be az irnoknak.
– Egy pengő hatvan fillér, – pislogott az irnok az öregre, – ha-a-a-havi, – nyomta a kezébe a tollat aláírás végett. Dadogott kicsit szegény, nehéz volt neki az «a» betűt kimondani.
Seres András hóna alá vette batyuját és úgy, ahogy volt, mezítelen, támolyogva ment ki a folyosóra. Tán azon mód ment volna végig az utcán is, ha lelkére nem kondított volna bentről a kacagás. Tisztán külön vált az urak és parasztok röhögése, mintha szél himbálta volna meg a nagy kaput, vagy a vakolat omlott volna végig a harang oldalán.
Ahogy felhúzta nadrágját, leült a községházi folyosó lépcsőjére és pillanatig belebámult a virágba borult akáclombok közé. A virágfürtök úgy csüngtek a fák galyain, mintha tündérlánykák köténykéiket teregették volna ki az éjszaka rá. A fák fölött a felhők szinte kicsattantak a forró fehérségtől, bábaszarka rebbent a szomszéd háza fölött és egyebekben olyan nagy és szent volt a faluban a békesség, hogy Seres András úgy érezte, az egypengő hatvan miatt menten megszakad a szíve.
Egy nagy méreg terítette lelkére tenyerét, mint régen, ezelőtt, néhanapján úgy ütközetek előtt.
– Az istenteket, akkor jó vótam, jó? Most egy pengő hatvanat dobtok nekem, mint a koncot? – fogával széttépte a bakkancs madzagát, ami odabent összekuszálódott volt.
Olyat pukkant a bakkancs, mint a bürök, ahogy a fűző kiszakadt belőle.
Olyan keserűség fogta át a lelkét, hogy észre se vette jóformán, mikor befordult az udvarra a korhadó kis kapun. A szomszéd galambjai rúgták örök korzójukat szalmával fedett házagerincén, felesége a kisebbik gyerekkel nyüglődött földön ülve a napos oldalon, két lába messze kinyúlt a szoknyája alól, úgy lapult szét a földön a lába-húsa, mint az éjszakákon kalapált bronz.
– Főztél, Sára? – mordult rá az asszonyra.
Az asszony begombolta mellén az ingét a gyerek elől, felhúzta a féltérdét, lebillentette öléből a gyereket a földre.
– Nem főztem, de főzhetek…
– Nahát. – Mordult még jobban nekikeseredve és ahogy fordult be a pitvarajtón, a szemöldökbe ütötte a homlokát.
– E-éj azta… – nyelte el szívéből fakadt káromkodását és olyat kondított ököllel az ajtófélre, hogy végig lepukkant róla a vastagon rámázolt mész.
Ledobta magát az asztal mellett az egyetlen székre, hogy majdnem az összeomlásig recsegett bele. Úgy érezte, hogy az egyhatvan miatt valakinek valamit mondani kék, panaszkodni kék. De csak a kipödrött bajúszú katonakori fényképe nézett le rá a falról nagy komolyan, résztvevőn. De csak a rozsdamart rézkürtje szomorkodott a tükör alatt, oldalán annak is belenyugodtak sorsába a régi horpadt sebek. Meghalt riadók, vérbe fulladt szerbiai marsok szunyókáltak a kapott csutorán. Hát panaszkodni kék, de kinek? Sárának vagy a trombitának, vagy annak a csinos katonagyereknek? Szótlanul, kilobbanó pillantással bámulta a tűzhelynél forgolódó feleségét, ahogy háttal fordult felé, kicsit dühös volt rá, hiszen a csípője minden nyomorúság mellett is igen erős és nem járta át hét gránátszilánk a tüdejét. Felgyűrte rettentő izmú karján a réklijét és egy kicsi büszkeséggel fektette végig az asztalon, hogy hiába, azt a főorvos is látta, hogy ha ronggyá is lett a tüdeje, de a karja erős!… ölelni lehet. Igaz, hogy egyebet se lehet…
– Aj-aj!… az a büdös egypengő hatvan, a fene rágja meg az urakat, – szólta el magát hangosan, felállt és odament a fényképe alá. Hátratette a kezét és úgy bámult a vágtató lovasra.
Sára ijedten tolta odább a spóron a fazekat.
– Mit beszél kend egypengő hatvanról?
– Hát annyi rokkantdíjat kapunk ezután…
– A három gyerekkel?
– Cakk-pakk.
El nem fordult volna a képtől az egy világért, csak nézte kiherélt, szörnyű buta bámulással, nem akarta látni felesége kétségbeesett arcát. Hiába, Seres András is szerette a családját a maga módja szerint.
– Irgalmas Istenem, teremtő jó Atyám, hát ennyi belátásuk van egy rokkant emberrel szemben az uraknak? Hát ennyi? Hisz láthatja, akinek szeme van, hogy nem való egyébre, mint… mint rakásra csinálni egy csomó gyereket…
Dühös fényben vibrált a szeme, ahogy az utóbbi megállapításnál az urára nézett.
– Hazudsz, – gondolta Seres András, – hazudsz, mert nem is olyan sok az a három gyerek… – de mondani nem mondott semmit, csak odébb lépett a tükör alá, leakasztotta a szegről régi cimboráját, a kürtöt.
Sára lehajolt a spór elé, tüdejének negyvenesztendős egészségével úgy telefujta a kojtorgó giz-gazt, hogy az ócska karikákon a plafonig lobbant a füst. Inkább feneketlen gyűlölet volt a szava, mint síránkozás, mikor újra rákezdte:
– Teremtő Jézusom, hiszen az a tizenhat pengő, amit eddig dobtak, az is csak az éhségét verte el az embernek, itt döglünk meg éhen egy ilyen tehetetlen mellett…
Valami mondanivalója lett volna még, de csak félszemével pislogott az ura felé és egy szűrőn át vízzel töltött meg egy fazekat. Kórót tördelt a térdén, szilajon dobálta a lángra kapott tűzre, a sótartóban kalamolt és jó csipetnyit beledobott a fazékba.
Seres András réklije ujjával szerető becézgetéssel törölgette le a portól rokkant kürtjét, néhányszor szájához illesztette, úgy, jobbfelől. Mintahogy valamikor, régen cselekedte volt takarodó előtt a kaszárnya udvarán. Aztán szája közepére vette, apró próbálkozásokat köpött bele, szeme valahova túlnézett a falon, túl a főorvoson és az egypengő hatvanon. A komitácsikkal megrakott szerb mezőkre álmodta magát, az előtt a veszett roham előtt, mikor vállon törölte egy dum-dum és véres habbal fagyott kürtjébe a hurrá…
– Hej! – csapta ki a nyálát a csutorából, – ha még egyszer elfujhatna rajta valamit, úgy, igazi módra!… Fujhatna rajta egy vad rohamot, hogy a szilaj ütemre kirohanhatna családjával együtt az egypengő hatvanból… nem volna baj, ha el is pusztulna bele.
Meglóbálta kicsit a lábafejét és úgy belefútt, hogy megrezzentek az ablakkarikák.
Felesége dühösen nyitotta ki kötőjével a spór ajtaját.
– Ugyan ne idétlenkedjen mán, hagyja aludni ezt a gyereket. Ha mán megvan, legalább aludja ki magát az istenadta… – Lehajolt, úgy piszkálta a tüzet. Szoknyája felbillent jóval a horgasinán.
Seres András szégyenkezve támasztotta térdének trombitáját, meredt arccal bámulta felesége villogó bőrét, melyet még a nap se látott soha, csak ő. Az duruzsolt keresztül a lelkén, ha már cafattá lett tépve is a tüdeje, ha már egyhatvan is a havi vérdíja, de mégis olyan egészséges az asszony, legalább, de olyan…
Az asszony nagy sebbel-lobbal ment ki a pitvarba, kezében lóbázva hozott be egy spárgára kötött darab szalonnát. Felakasztotta a gerendába vert szegre a fazék iránt, leste, várta, hogy forrjon a víz, hogy míg a forrás tart, beledobhassa. Így főzdögéltek eddig is a hónap utolján, amíg aztán a darabka zsiradék elseje körül végképp a fazékban maradt. De most ki kell rántani ezután már, míg el nem olvad, heteken át, hónapokon át. Mert mit lehet venni egyhatvanért, én uram, Istenem, mit lehet? Ha az ura keresni tudna, mint más rendes ember, de ha kimegy napszámra az urasághoz, úgy hozzák haza, mert elszédül. Vakszemen vágta a Karszton egy kődarab, azóta. Aj, haj, nem való ez a nagy darab ember semmire. Csak csókolni és ölelkőzni, azt aztán igen. A fene hogy egye is meg mán ezt az életet…
Tetejére rakott méreggel dúlt-fúlt befelé, hunyorgó szempillákkal nézte a gőzön át a sósvizet, hogy ez se bír egy-kettőre forrni. Mikor a táncoló víz megégette a fazék oldalán hüvelykujját, beleszórt egy marék korpát, leakasztotta a szalonnát, félre nézett, amig benne tartotta, aztán kirántotta a madzagnál fogva és visszaakasztotta a szegre. Lehúzta a fazekat a spór szélére és kiment a két nagyobb gyerek után.
Seres András úgy kezdte érezni magát, mintha ebben a megátkozott pillanatban idegenné lett volna hozzá az asszony és ez a ház nem az ő háza volna. Az ágy tetején szundikáló gyerek egy talált gyerek és ő most érkezett volna ide messze földről, jaj, messze földről éjszakai szállás végett… A macskát nézte, amely a torkán pihentette éhes csontjait.
– Persze, – jutott hirtelen eszébe, – ilyenkor tavasszal nincs egér se, csak cserebogarat eszik a macska, attól pedig egy csöppet se hízik…
Valamilyen sorsközösséget érzett most vele és meg se mozdult, mikor a macskának a madzagon lógó szalonnára csillant a szeme.
– Legyen kerek a szegénység, – gondolta valamelyes kárörömmel, nevetett, mikor a macska ugrásra készülődött.
Háta cipóvá görbült, maga alá húzta két első lábát, kicsit topogott és zsupsz! ugrásból elkapta a levegőben lógó zsiradékot. De erős volt a spárga s mert a szalonnát elkapta ugyan, de hátuljával belevágódott a fazékba, veszett iramodással ugrott ki belőle és elszaladt a nyitva hagyott ajtón, Seresék sohase látták többet.
– Húsleves, – csapkodta térdét Seres András, – húsleves – és röhögött, hogy a könnye csordult bele.
Felesége a gyerekeket lógatta befelé a kertből, leültette őket az asztalhoz, mint valaha valamivel jobb napok idején, úgy porciózta széjjel a levest. A kanálcsörgés gyönge émelygéssel nyomta a gyomrát, éhes volt különben, de most így ebből enni… újra arcára fagyott egy kínos röhögés. Hiába bíztatgatta magát, hogy hiszen az olaszok meg egészen megeszik, nemcsak a levét. De mégis, egy magyar ember, aki kürtös vót… igen. Még a Práterbe is fútt…
Felesége kicsit megbékélve tördelt tányérjába egy darab kenyérnek keresztelt valamit és rálöttyentett pár kanál levest.
– Egyék mán, apja, na, majd megsegít az Isten bennünket…
Behunyta a szemét és izzadt, mire bevégezte az ebédet.
*
Ezután még jobban rájuk tenyerelt a nyomorúság. Egy este, mikor nagyon is lelkükre szakadt a sorsuk, Seres András valami mámorba szakadó ösztönnel ölelte át az asszonyt, csókba akarta temetni keserűségét és hízelkedő szavakat csókolt a fülébe.
– Menjen, ne bolonduljon meg egészen, nem elég az a három gyerek, azok is felfordulnak maholnap éhen, – taszította oldalba könyökével az asszony.
Seres András pillanatig kábán bámult az örök bérletre ágyazott éjszakába. Ime, most már olyan üres, tartalmatlan lett az élete… Semmije sincs az ég-világon, de semmije. Csak rongyai maradtak meg és beütött vakszeme mellett a széttépett tüdeje. Zúgva ömlött keresztül vére a fülén és erős ölelésre nyujtotta rettentő izmú karjait. Az asszony vergődött egy ideig, de aztán sírva adta vissza az ura csókját.
Hajnalba, ahogy felébredt, igen könnyűnek érezte a szívét. Párszor teleszítta az éjszakával túltömött levegőt és úgy érezte, hogy egész tisztán működik a tüdeje.
– Anyja te, – paskolta meg a felesége vállát, – én kimegyek a tóhoz, napszámra.
Felesége gondolkozva ült fel az ágyon.
– Nem ér az semmit, apja. De megpróbálhatja… van a ládán egy darab kenyér.
– Hát ti mit esztek?
– A jegyzőékhez megyek meszelni máma, elviszek minden gyereket, van ott mit enni, hogy a nyavalya törje ki űket…
Hát napszámsorba állott a májusi hajnalon Seres András. Régi pírt hozott az arcára a multból a munka láza, el is feledkezett arról, hogy ez másképp is lehetne, mint dolgozni, dolgozni! óh, de jó ez így…
De délután egy fatönköt emeltek ép, jókedvvel dugta alá nagyizmú karját, mikor egyszeribül a tóparti fák táncba kezdtek és úgy érezte, hogy a vállára hajlik egy távoli nyárfa lombja. Piros fénybe lobbant körülte a világ és elvágódott a fatönk mellett.
Sajnálkozva állta körül a többi napszámos és jósoká, mikor felült, édességgel volt tele a szája és piros volt a gyep, ahova kiköpött.
Szomorú, vergődő napok következtek, mikor egyszer nagy méreggel azt mondta neki a felesége, hogy újra gyereke lesz, hogy az én Istenem akárhova tegye az ilyen embert, bezzeg dolgozni nem tud…
Pünkösd jött másnap éppen és olyan piros öröm járta át e hírre a szívét.
– Én drága kis életeim, – suttogta egy nagy, nagy nyugodalomban.
– Igen, maga itt dorombol, mint a macska, én meg másnak vagyok a lábakapcája. Itt van az ünnep, nincs egy kanál zsír, egy falat hús, de gyerek az osztán van, az istenfáját neki!
Seres András összehúzott szemmel nézett a kerteken át a szomszéd falu felé, roppant búzatáblák terpeszkedtek, sas keringett a rét fölött és varjúcsapat lomha szárnyalással húzott a tóti nyárfák felé.
– Holnap ünnep van, pünkösd, – suttogott egy nagy békességben felolvadt lélekkel, de aztán a felesége panaszkodása paskolta a szívét, nincs se zsír, se hús… – Hát lesz hús az ünnepre, anyja, lesz hús! – szólt vidor vidámsággal az asszonynak, – lesz hús, jó kövér, olcsó hús…
A lomha varjúsereg után nézett, amelynek éppen olyan jóízű a húsa, mint a csirkének, csak egy kicsit feketébb valamivel…
Egy darabig furcsa alkotmányon mesterkedett, olyan örömmel, mintha a maga számára feltalált volna egy új szigetet. Telerakva az Isten végtelen gazdagságával, csak a kezét kell kinyújtani érte.
Estefelé készen lett a tőre. Mint gyermek a magakészítette játékszerét, diadallal vitte ki a kertek alá. Elhelyezte az árokoldalon, jó távol megbújt a búza szélén, hasrafeküdt és úgy várta éhes szemekkel az áldozásra önként jelentkező varjút, melynek a húsa olyan jó, mint a csirkéé, csak éppen egy kicsit feketébb… Jöttek, szálltak erre a varjak, mint a bizonytalan, sötét gondolat, némelyik az árok oldalához billentette a farkát, de egy se akart lenni áldozási bárány a rokkant trombitás ünnepi oltárán, tovaröppent a többi után.
– Öőh, – hátha még egy nyúl menne bele! – cserélte meg Seres András feje alatt a könyökét és mérges szemekkel nézett a varjak után.
De nyúl se lett, varjú se lett. Úgy elfáradt a meddő reménykedésbe, hogy belefájdult a dereka. A buja pompába vetkőzött alkonyatban kiült az első csillag a háza elé, utána sorba nyitogatták valamennyi ablakaikat, megigazgatta mégegyszer művét és roppant csalódás kezdte égetni roncsolt tüdejét, mikor elindult a háza felé.
Sára, a felesége kötő alá dugott kézzel jött elébe az udvaron. Vékony bizakodás bujkált a hangjában az ünnep elé, amikor kérdezte:
– Van valami, apja, fogott valamit?
– Még nem. Most nem. De reggel korán egész biztosan. Tudod, hogy reggel jókor sokkal éhesebbek a varjúk… De lehet, hogy nyúl lesz benne…
– Nyúl? – és távol, a lánykorából egy szép nap kacagott felé, mikor kaszáláskor az apja egy nyúlnak elvágta a hátulsó lábát és azt megették. De azóta… óh, uram istenem, azóta nem igen látott mást, csak korpaciberét…
Tarka reménykedéssel szakadt le rájuk az éjszaka.
Reggel kacagó harsonával kvártélyozott be hozzájuk az ünnep. A nehéz harmattól lassan ringott az akácvirág, sietve loholt Seres András a kertek alá, hátha mégis fogott a tőr odalent valamit…
Ahogy közeledett az árok oldalához, valami vergődött a tőrben. Szárnyával riadozva verdeste le a fűről a harmatot, Seres András dobogó szívvel futott felé, lenyomta, hogy valami gonosz csudakép el ne illanhasson…
– Egy varjú, – bontogatta némi csalódással a zsineget, – egy tarka varjú… A fene rágja meg, csak egy szarka ez, – bőszült el még jobban, ahogy tisztogatta tolláról a füvet.
A madár ijedt szemében rémülten zsugorodott össze a roppant horizont.
– Csudálatos, – emelte közelebb arcához a madár fejét, – a szarka szemébe egy egész világ belefér…
Meglóbálta a levegőben, pillanatig úgy volt, hogy visszadobja büszke daccal a levegőégnek, de aztán gyilkos ösztönnel csavarintott egyet a nyakán.
– Megeszünk, te kutya, megeszünk, – csikorgatta össze a fogát – és lobogó hajjal, csattogó fogakkal, röhögve futott a háza felé, keresztül a búzatáblán.
*
Húsa olyan öreg volt, mint egy százéves bocskor. Könnybeborult szemmel nézte gyermekeit, ahogy a csonttal maszatoltak. Felesége szótlanul kanalazta a levest, ami egyébként kelmefestéknek is beillett volna.
Facsarodott szívvel nézgelődött egyikről a másikra tétován, valami lélekbe szakadt fájdalom piszkálta roncsolt tüdejét.
Jaj, valamikor… jaj, régen… Mikor így ünnepi vártán, generálmarsot fujt a vártán, mert jött a király. Égbenyúló kőfalegyenesre nyírott eleven sövények között telemuzsikával dalolt a pünkösd délelőtt, belemotolált a felséges úr kocsikereke a napsütésbe és ő fútt és fútt. Teleszuszra egy pofára. A rég elszállt hangok csiklandozták az egyvelejét. Felállt az asztaltól, belepillantott a felesége nyomorúságtól megszentelt s új életet cipelő ölébe, földrebukott, cseszlett vállal leakasztotta régi cimboráját, a kürtöt a tükör alól, üresen belefujt, hogy egy pók kilottyant belőle. Leboruló, szent alázat hajtotta, űzte fujni, fujni… Belesírni a multak minden szépét, a jelen minden szégyenét. Száz komitácsi halálát elsiratni benne, szarkacsontot rágó gyermekei, apró életei éhezését elsiratni benne. Éljen hát, vagy szakadjon meg hát ez a pocsék tüdő, de fujni, jaj, most fujni e kirabolt ünnep elé…
Lobogott, élt körülte minden, ami van. Soha nem érzett erős lépéssel lépett fel a kút mellett a dombra, kemény, bátor nézéssel fordult szembe a ragyogó nappal, tengeráramlással búgott ki a kürtből minden érzése a lelkének, ami volt és ami az egypengő hatvantól mostanig van. Ezüst csattanással kondult bele az udvar, az ég harsogó megnyilatkozással nyitotta ki méhét és a falu, mint egyetlenegy isteni hangszer, ezer húron visszhangozta vissza.
Rég elmorzsolt századok dobogása, gépfegyverek ujjongó kerepelése minden olyan rég meghalt, de a kürt szava él…
– Még egyet, a legszebbet, az imát az ünnep elé, – szusszant egy percre és fölzokogott vasdarabokkal átszűrt tüdejéből a legtisztább istenimádat, melyet valaha, valamikor katonazenekar küldhetett lélekáldozással az égiek felé.
Sötét, meleg hullám huppant le rá a zengő égről, arccal előrebukott és kezéből messze repült a hűséges jószág, a kürt.
Felesége, gyermekei sivalkodva rohantak hozzá, mikor nagynehezen odébbvonszolták, egy tócsa vér maradt a feje iránt. Egy hüvelyknyi dongólégy alattomos kerülgetéssel környékezte egy pillanatig, de aztán leszállt és dús habzsolással lakmározni kezdett benne.
