CSERNÁK ÁRPÁD: A CSENGETTYÜSLÁNY
CSERNÁK ÁRPÁD: A CSENGETTYÜSLÁNY
– Böske, kelj már! – kiáltott rikácsoló, tompa hangon az anyja, akit már hónapokkal ezelőtt ágyba vert a tüdővész. Aztán a gyufa után tapogatott az ágy melletti széken és meggyújtotta az olvadástól elformátlanodott gyertyavéget. Amint mozgott, a rozoga, régi ágy recsegett, ropogott, majdhogy szétmálott. A három szurtos gyermek ott a lábánál, nyöszörögve jobbra-balra fordult, de csak tovább aludtak szegények. Görcsösen egymásba kapaszkodva aludtak, mintha kétségbeesetten féltenék az álmukat, ami oly jó és szép.
– Böske, kelj már! Itt az idő!
– Jóvan… jóvan…!
Végignyújtózott a vackán. A mocskos szalmazsák ott a földön – amelyben már alig volt szalma – úgy húzta, melengette vézna testét. Úgy sajnálta otthagyni a csíkos, rég kiöntött kávétól foltos vánkost. Még egy kicsit magára húzta a pokrócot, aztán, hogy az anyja már vagy hatodszor kiáltott, felkelt. Megdörzsölte szemeit, gyér, színtelen haját hátratúrta kezeivel, aztán lemászott a szalmazsákról és a cipőit kereste. Aszott, vánnyadt teste remegett a fázástól s amint ott térdelt a földön, a sovány karok, a kiálló lapockacsontok, a rongyos inge szakadásain át látható aszott combok, alig tizenöt esztendősnek mutatták, pedig már elmult tizennyolc is.
Amikor a cipőit befűzte jó erős spárgával, felállt és magára szedte szürke rongyait. Ott a széken, a gyertya mellett volt egy darab kenyér, két fej hagyma és egy fületlen findzsában zsír. Megkent egy darab kenyeret, hagymát tisztított hozzá és mohón enni kezdett. Harapására, csámcsogására, az evés zajára, a három szurtos gyermek is megmozdult ott a lábnál és enni kért. Az egyik fiú odanyúlt a székre, elvette a kenyeret, meg a még ott levő hagymát és sietve harapdálta. A másik kettő is odanyúlt, de már nem volt se kenyér, se hagyma, csak a findzsa fenekén zsír. Méregbe jöttek.
– Nekem is aggyál! – sivalkodtak.
A kenyérevő mindegyiknek a markába nyomott egy darabkát.
– Még aggyá! te ronda! Nézze mama, mind megzabálja!
– Ne ordítsatok! – förmedt rájuk az anyjuk. – Majd zabálhattok még! Nem érted? – szólt ingerülten a legkisebbre és mérgesen oldalba rúgta a pokróc alatt.
Csönd lett. Újra elnyomta őket az álom.
Böske már nem hallotta ezt a veszekedést. Még ezelőtt kilépett a házból. Hóna alá csapta a nagy, szeplős csengőt és sietve ment a telep felé. A telep messze volt még, sietnie kellett.
A külvárosi utcák még egészen sötétek voltak. A téli hajnal feketén ébredt. Hó sem fehérlett sehol. Nappal lehullt, elolvadt sárrá és az éjszaka alatt keményre fagyott. Hideg, metsző szél süvített és a rongyos házikók laza ablakai meg-megrázkódtak. Itt-ott egy-egy kitárt kapu fájdalmas nyikorgással becsapódott és a környék éhes ebei jajgatva tépték láncaikat.
Fázott. Összefogta nyakán a barna kendőt, hogy a száját is elfödte és meleg lélegzetével melengette magát.
Valami jóleső, boldog érzés volt a lelkében, mikor arra gondolt, hogy ma szombat van. Elhatározta, hogy ha megkapja a fizetését, a drogériában vesz magának egy darab szagos szappant, meg egy csonthajtűt. Aztán este jól megfürdik a teknőben a tűz mellett, kimossa az ingét abban a szagosszappanos vízben, aztán odateríti a kályha mellé egy székre és lefekszik. Másnap, vasárnap: későn fog felkelni, legalább is kilenc órakor, addigra már az ing is száraz lesz. Ebédre valami jót fog főzni, mondjuk paprikáskrumplit kolbásszal és estefelé majd el fog menni a szomszéd Annussal moziba.
Így tervezte. S mintha siettetni akarta volna terve megvalósulását, meggyorsította lépteit.
Öt óra lehetett, amikor a telepre ért. Már ott javában folyt a reggeli munka. Az egyenruhás, számozott emberek lomhán mozogtak a lovak, kocsik és talyigák körül.
A nagybajszú felügyelő, aki mérgesen és ordítva osztogatta parancsait, tudtára adta, hogy az ő kocsisa, a Józsi bácsi, tifusz betegségbe esett és beszállították a járványkórházba. S a Józsi bácsi helyett a Szabó Danival fog menni.
Böske sírva fakadt. Nagyon szerette Józsi bácsit, az ősz szemetest, akivel már három éve együtt dolgozott.
– Na, indulj Bözsi! – szólt a felügyelő. – Szabó Dani már befogott!
Szabó Dani fiatal, magas legény volt. Mindig jókedvüen, fütyörészve ült a bakon, sohse búsult, sohse kesergett. Szerette a bort, meg a menyecskéket, mással nem igen törődött. Nem bánta, ha szidták, ha a munkáját kritizálták, semmi sem hozta ki a sodrából. Beletörődött nyomorult szolgaéletébe és boldog volt. Mikor Bözsit meglátta, feléje kiáltott:
– Na Bözsi, te vagy az én párom!
– Szegény Józsi bácsi! – szólt Böske.
– Szegény a fene! – felelte Dani. – Jó dóga van ott a kórházban! Alhat amennyit akar, aztán meg fürödhet! Jobb dolga van, mint Szent Péternek!
Már világosodott. A láthatár szélén éles, fehér csík húzódott, ami ketté vágta a sötétséget. A lovak lomhán, pofájukat lógatva lépegettek a fagyos úton, olykor-olykor fújtak egyet s ilyenkor megtágult orrlikaikból meleg pára szállott.
Még minden csendes volt körülöttük. Mikor az Üllői-utra értek, kopott, hajlott hátu emberekkel találkoztak, akik munkába siettek valamelyik távoli, kültelki gyárba és korán kellett elindulniok, hogy gyalogszerrel pontos időre beérjenek.
Beljebb már, a széles, hosszú út büszke palotái még aludtak. Csukottak voltak és titkolózók, mintha esküt tettek volna, hogy hallgatni fognak mindarról, amit tudnak.
Hét óra lehetett, amikor megérkeztek az ő kerületükbe. Bözsi leszállt a bakról és a kocsi előtt becsöngetett minden kapu alá.
Előkerültek a viceházmesterek, nagy, szeméttel megrakott kosarakat cipeltek a kapuk elé és Dani megkezdte a munkát. Gyorsan, egymásután hajigálta be a kocsiba a kosarak tartalmát, közben fütyürészett és káromkodott. Egyik ház után jött a másik, egyik utca után a másik utca.
Egész belemelegedett a munkába. Arca verejtékes volt és piszkos. A szemét finom pora beszórta szemét, fülét és tüdejét. Néha-néha nagy fekete csomót köpött a járdára.
Délutánra megtelt a nagygyomrú kocsi. Készen voltak. Bözsi egész megdermedt. Neki nem volt melege. Fagyos kezeivel fáradtan rázta a kopott csengőt, mint egy álomkóros és a csengő közönyös, hideg hangon jelentette, hogy itt a szemetes.
– Na, gyere Bözsi, – szólt Dani leszállva a bakról, – gyere – és a pálinkamérés felé bökött nagy, mocskos kezével. Bözsi utána ment.
Beléptek. Itt émelyítő szag terjengett, de meleg volt.
– Kétszer féldecit! – kiáltott Dani és a pultra vágta a bugyellárisát, amit még a mult évben a szemétben talált.
A csapos két pohár rumot tett elibök.
– Na, igyá, Bözsi! Ne vacogj!
Bözsi fagyos kezei alig tudták megfogni a poharat.
Megitták.
Dani mégegyszer rendelt.
– Repetir! – kiáltott.
Bözsi vonakodott, de aztán mégis megitta. Dani még két pohárral ivott.
Dani szédülve ült a bakra, de azért nevetett. Bözsi azt képzelte, hogy nyár van, mert nagyon melege volt.
– Látod grófkisasszony, ez a Stefánia-út milyen csámpás!? – röhögött Dani. – Látod grófkisasszony, a gerófok nem is olyan nagy urak!
Vihogva ültek egymás mellett. A járókelők utánuk néztek. Az öreg lovak is tántorogtak, mert Dani azt képzelve, hogy a Stefánia-úton sétakocsikázik, alaposan rángatta a gyeplőt.
– Marha! – kiáltott feléje egy fiakkeros, aki majdnem összeütközött vele. – Marha! Nem tud hajtani?!
– Látod grófkisasszony, mekkorákat köszönnek nekem? – vigyorgott Dani és bele-belecsípett Bözsi arcába. – Látod grófkisasszony, aki úr, az úr! Mi? He-he-he…!
Bözsi is kuncogott erőtlen hangján.
Így értek haza. Már sötét volt, amikor Dani a főgyűjtő előtt megállította a lovakat. Itt egész szeméthegy tornyosult. A lerakodás könnyen ment.
A telep kihalt volt és néptelen, mert az emberek mind a pénztár körül tolongtak, várva a fizetés idejét.
– Hová méssz Bözsi? – kiáltott Dani a lány után, aki támolyogva távolodott tőle a ködös homályba.
– Pénzér megyek!
– Ráérsz még! Úgyis sokan vannak! Gyere, mondok valamit!
– Á, hideg van.
– Nem gyüsz?
– Nem!…
Dani utána iramodott és megkapta. Bözsi ellenkezett, a karjaival hadonászott. Dani röhögve játszott vele. Belecsípett, csiklandozta, tapogatta. Aztán megkapta és vitte hátra a főgyüjtő felé. És a ködbeborult este csöndjében ott csókolta, ott hancuroztak, hemperegtek a nagy szemét- és hulladék-halmok között, ami a nagyvárosból összegyűlt.
