3
3
Reális költő? Ady mellett az, de reálitása mégsem olyan, ahogyan Petőfi belénk oltotta e szó költői értelmét. Mind az öt érzékével a valóságban él, azzal fejezi ki magát, de nem az indítja dalra. Babitsnak nincs leíró verse, még olyan, a költő indulatát dobogtató sem, mint Vörösmartynak. Fölgyülik benne a költői kifejeznivaló, egyszerre kiömlik és in statu nascendi egyesül a valósággal. A lírai hév, mint az oxigén megered, társát keresi s ha meglelte, frissen, elevenen, látható bugyogással ürül, futja meg útját. Nem számít az, hogy a vers maga gyorsan készül, vagy latolgató munka eredménye; élete és sokszor sorsa már sokszor jó eleve elhatároztatott.
A folyam, a lírai folyamat megindult s most már testvér-anyagként tükrözi a tájat is, melyen áthalad. Tréfásan egyszer maga Babits említette, hogyha versíró kedve van, majdnem mindegy neki, hogy a kilincsről ír-e, a mozigépről, vagy a sasmadárról. A legújabb franciák vallanak ilyesmit. Versre készül, de nem a témát dédelgeti és érleli magában, kivéve tán, igen jellemzően, ép az élet kettősségéről, az álom-ébredésről írtakat, de témának micsoda tág téma ez is! A költői érzelmet engedi szabadjára, birkózzon meg az első kezeügyébe eső dologgal, mutassa meg a világban, micsoda erő van benne, mi van a költőben, aki ép úgy a világban él, mint minden ezen a világon. Ha nem tenne mást, csak megnevezné a körötte levő tárgyakat – mint szerepíró a jelenet színterét – nagyjából már kész is volna a vers.
Ha meglessük mesterségbeli titkait: valóban ilyen «módszert» követ. Két sorban domborúan, szemléletesen elénk rajzolja a külső világ és a maga belső világának képét:
Nyájas magasságban csüng a dombtetőn a ház,
de én mordan ülök benne, mint Jeremiás.
de én mordan ülök benne, mint Jeremiás.
Ez a Jeremiás aztán azzal foglalkozik, vajon mit hoz a posta.
Állandó, szinte szomjas kapcsolat a valósággal. Szoros kapcsolat ez a korral is. Láttuk, milyen fajta elzárkozottságot jelent az esztergomi hegy. Mosolyognunk kell, ha Babits nevezetes elefántcsonttornyáról hallunk, akár saját szájából is. Kétségtelen és hálistennek, ma már nincsenek írói lövészárok-élményei (mint nekem, bocsássanak meg), de benne él ő ebben a szép korban, anyag és levegő neki ez is, szótár és visszhangzó közeg, beszélni sem tudna nélküle. A Versenyt az esztendőkkel!-ben van vers, amely nem a korról szól? Még a szerelmes versek is arról szólnak. Még a címben is arról van szó. Már az egész lírai magatartás arról beszél, nem utolsó helyen járulva hozzá a könyv meglepő egységéhez. Más dolog, hogy a korral szemben elfoglalt álláspontja, a konok humanizmus, időről-időre mennyire esik az egyes pártok hadjáratának útvonalába s ezek a felvonulások időről-időre merre fordítják tekintetét.
A Verseny az esztendőkkel! aggodalommal van tele. Az a szorongató őszi hangulat váltakozva jelenti a valóságos őszt, a költő őszét, egy romló nemzet és egy eszményi kultúra őszét. A költő medveként vonul bérci magányába a vásári zajból, Jeremiásként háborog, de szívós harcosként figyel írógépe mögül, mint egy gépfegyver mögül, védeni egy ifjúkori világ képét, mely az őszi környezetben is az ő ifjúságát őrzi és egy elolthatatlan, különös lírai hév melegét, melyet a fütyülő szelek csak magosabbra szítanak.
A könyv láncolódó tartalmát, de azt a fokozódó lírai hevületet is idézetekkel el lehetne mondani. Zárótétele számomra, aki csak pár körvonalat próbáltam rajzolni, ez:
... Igy tünődöm s izgalom fog el:
nem, nem! menni s cselekedni kell!
Harcot a Harc ellen! és a Tett
gyilkos lelkét tettel ölni meg –
nem, nem! menni s cselekedni kell!
Harcot a Harc ellen! és a Tett
gyilkos lelkét tettel ölni meg –
