Móricz Zsigmond: AZ ŐSPARASZT • Hegedüs Loránt könyve gróf Széchenyi Istvánról
Móricz Zsigmond: AZ ŐSPARASZT •
Hegedüs Loránt könyve gróf Széchenyi Istvánról
Hegedüs Loránt könyve gróf Széchenyi Istvánról
Titokzatos könyv egy titokzatos emberről.
A könyv zseniális portré, amely több, mint zseniális: okos. Olyan, mint az, akit ábrázol. Hegedüs Loránt, közéletünknek e kiváló egyénisége most az egyszer megtalálta a témát, amely egész lelkét s egész idegrendszerét tökéletesen betöltötte.
Regényírónak kell megírni ezt az életet, de nem regénynek. Regényírónak kell hozzányúlni, mert a regény az egyetlen igazság-kereső műfaj, s nem histórikusnak, mert a história-írás a maga történelmi szemléletével az egyént csak egy-szereplőnek tekinti a végtelen áramlatban s így kénytelen kelletlen hamissá és merevvé válik, mihelyt az egyén lelkiségéhez nyúl. Itt regényíró az író. Lelke legmélyén s minden érzékével s erejével az. Csak elragadtatással tudok beszélni erről a könyvről, amely, azt hiszem, a legnagyobb magyar életrajz. Emlékezetes, hogy van megírva Deák Ferenc élete (Ferenczi Zoltán), szárazon és kegyetlen korlátoltsággal, unalommal és leíró politikai helyzetek végtelen szóáradatával: itt viszont minden él, s mindenki ragyogó varázstükörben lobban fel. (Nem is jelent ez meg az Akadémia kiadásában.)
Hegedüs Loránt a Széchenyi-problemát keresi s megtalálja magában Széchenyiben. Megleli az eredetet, a lelki gyökereket, a fejlődés különös és bámulatos halmazállapotait s a Nagy Munka végzetszerű indulatban születő egész légkörét.
A kép, amelyben a legnagyobb magyart érzékelteti, a tűzhányóhegy, amely lávát lövell s amely megéri azt a késői kort is, mikor a láva megfagy az oldalán.
Megleli a földalatti tűz fészkét, amint rájön, hogy Széchenyi István voltaképen Szabó István, a parasztivadék. Alább a könyvnek azt a fejezetét közöljük, hogy kétszáz év előtt szécsényi lakos Szabó Márton, a nemtelen földmíves, nyolc gyermekével hogy nyer nemességet 1629-ben (Bethlen Gábor halála évében). Pompásan mutatja meg a birtokszerző első, még parasztsorsban született s 33 éves koráig abban élt Széchenyi György esztergomi prímás, – arcra valóban egy Széchenyi István ős, – remek jelenségét s benne. az az alapérzés marad, hogy az egész történelmi kétszáz év alatt ez a parasztvér geiziroz a Széchenyiekben s jut roppant vulkáni kitörésben életre gróf Széchenyi Istvánban. A munka legerősebb iránya, sugárvezetése éppen az, hogy a nagy mágnásban, egész fizikai s lelki és szellemiségi tartalmában s konstrukciójában ezt a paraszt őserőt látja és érezteti.
Másik nagy és vezérlő gondolata, hogy letörli Széchenyiről a mult század vége felé ráruházott elmebajnak minden tünetét. Grünwald Béla a maga korában azt a meglepő s elfogadottá vált hipotézist állította fel, hogy Széchenyi egész életén át gondosan titkolt őrültségben, fizikai betegségben szenvedett s csak ezzel lehet magyarázni szertelenségét, megfoghatatlanságát, politikájának, csodálatosan szökellő s következetlen rohamait. Hegedüs Loránt után lehetetlen ezt a beállítást fenntartani. Itt valóban minden nemcsak épelmével történt, mind a halálos puskalövésig, de példája a lelki tisztaságnak és fiziológiai megbántottságnélküli életnek minden, amit ez a nagy ember véghezvitt. Ha terheltsége volt, mert volt, az műszerekkel le nem mérhető, az a zseni kórállapota, amely hasonlatos, ha poéta, ha muzsikus, ha művész valaki. Széchenyi István a zseni orvosi mintája lehet, de ez nem nagyobb betegség, mint mindenkié, aki kilendült valaha a nyárspolgári otthon határaiból, bár hiszen a legkisebb körben is él és élhet ugyanilyen exaltáltságú egyén, anélkül, hogy joga volna a betegségre s beszámíthatatlanságra hivatkozni, közönséges méretekkel meg nem fejthető tetteiben. Voltaképen minden emberben van őrült vonás, őrületre hajlamosság: ha megvizsgálod az embert a regényíró szemeivel, kivétel nélkül mindenki őrült.
Gróf Széchenyi István egész életén át s minden tettében folyton érezhető valami olyan felfűtöttség, amit nem nevez normálisnak a közfelfogás. Hegedüs Loránt nagyszerűen vezet rá, hogy ez származhatott egyfelől a paraszt ősi vér évezredes mélységéből s a kétszáz év alatt szakadatlan folyó főúri beházasodások vér és lélek keresztezéséből: azonban sohasem jutott odáig, hogy orvosilag konstatálható öntudatlan beteg állapotot, a szellemi folytonosság kihagyását mutathatná ki bárki is.
Széchenyi ideg-élete és különösen egész szellemisége a normálison messze túllendülő volt. Zseni volt. A legtisztább s a legmagasabb zseni. Lángész, amely boldogtalanul élte le életét, de a boldogságnak olyan halmozása közepett, ami szintén a kivételes jelenségek tulajdona.
Minden ember számtalan énből tevődik össze. Széchenyiben az «én» tömeg harca az, amit Hegedüs Loránt felfedezett és feltár. A munka legnagyobb erőfeszítése ezeknek az én-eknek egymással s az egész egyéniséggel való harca s vívódásai megismerésére irányul. Csúcspontra ér, mikor a másik gigásszal, Kossuthtal való szembekerülést érzékelteti. Az igazi zseni képtelen egy másikat megérteni: benne a Kossuth elleni harc az önmagával való titáni viaskodás. Pompás igazolása ennek, hogy mikor a forradalom kezdetén eltörik a pálca, összeomlik az önuralom ebben a nagy emberben, új eszméletre érése után semmi nem marad benne Kossuth ellen: csak önmaga ellen.
Széchenyi túlzott mindenben, de különösen túlzott szexuális izgalmaiban. Élete első fele erotikai forrásban telik el. A kor szellemében egyaránt tombolt a nyers és állati kielégülés utáni vágyban s a romantikus ideális lelki szerelem ábrándjaiban. Nagyon szép, hogy Hegedüs Loránt letisztítja a Carolina komplexumról a közszájon forgó nemtelen pletykát azzal, hogy kimutatja, hogy Carolina tüdővészben halt meg, mert még én húsz év előtt öreg akadémikusoktól folyton azt a gyanút hallottam emlegetni, hogy neki súlyosabb oka volt a vezeklésre. Nyiltan beszéltek az általa alapított Akadémián arról, hogy Carolina az ő szerelmi féktelenségeinek áldozata volt s ezért nem nyugodhatott meg soha az önvád marcangolásától. Holott csupán lelki és morális és ethikai gyötrelmeknek áldozata volt ebben a ránézve végzetes, de valószínűleg mindig megnyugtató tépelődéseiben. Még hatvanéves korában, boldog házassága mindent elcsitító és humustermő távolában is véres élénkséggel szenvedte az ifjúkor riadalmának késői poklát.
Mélységet tár fel ez a könyv a Crescence-probléma vizsgálatában. Tizenkét évig egyforma, csúcsokon-rohanó ragyogó vagy viharzó felhőzetben élte a távoli s elérhetetlen ideál utáni s minden energiáját a legmagasabbra hevítő áloméletét s a házasságban eléri az eltávolodást: a «leszikkadás, lehülés, elkérgesedés» emberi folyamatát.
Harmadik főindíték ebben az életben a sértett ambició kérdése. Ennek a fantáziának s ennek az életakarásnak minden kevés. Huszonkétéves korában, mint fiatal főhadnagy ő volt az, aki kellő pillanatban csatára szólítja Blüchert és aktív fellépésével Bernadottét s ezzel Napoleon sorsát eldöntötte. Mit hozhatott az élet, ami szenzációban túlszárnyalja ezt a véletlen szerencsés és önérzetet termő emléket? … Nagyurak előszobájában várakozni? … Egy ilyen várakozás miatt már végletekbe szédül és rombadönti karrierjét. Ez az egyéniség az, aki inkább akar a Tisza partján első lenni, mint a császárvárosban századik. De második soha… Így kerül Debrecenbe huszárnak s így fedezi fel magának Londonban a magyar elmaradott és parasztvére tudatlan sejtésében neki mindennél kedvesebb és szentebb magyar fajt, hogy prófétának álljon elé… Így törik el ennek az európai jelenségnek internacionális lehetősége: s lesz egy kicsiny ország helyi nagysága, csillaga, vörös fényben úszó Mercuriusa. Nem is Marsa, csak a Tisza szabályozója, a Lánchíd építője, az iparosodás és kereskedésbeli előmenetel fantasztikus előharcosa. Itt is a futár, aki harcra szólítja a nagy erőket s a harcot nem ő vívja meg… És nem ő aratja le a dicsőséget…
A legtragikusabb jelenség az egész magyar históriában. Aki mindig százszor többet vállalt magára, mint amit megbírhatott egy emberi élettel.
A Hegedüs Loránt könyvének még egy érdeme van, az, hogy tisztán s objektíve megmutatja a főúri világ diabolikus szerepét a mult század elejének politikai életében. Akkor volt ez a földbirtok-tulajdon által a legmagasabb hatalmi jogkörhöz jutott osztály legintenzívebb. A bécsi kongresszus szereplői, egy nemzetközi konglomerátum, valósággal pletyka-alapon döntött az egyének s a néptömegek sorsa felett. Széchenyi is beleesett a szolgai megalázkodásra berendezkedett társaság útjába s valósággal kiszekirozták körükből s belehajszolták az ellenszegülésbe. Forradalmárt csináltak a főúrból, aki különös egyénisége folytán sohase szerette s végül megutálta a léhaságnak ezt a vidám mocsarát. Érték-e a következő nemzedékre, ha vagyon biztonságában helyezi el az ember az ivadékait? Ha a nagy vagyon élvezőit, az örökölt vagyon kényelemben és örök szórakozásban zsibongóit látjuk, kénytelenek vagyunk arra gondolni, hogy a bőséges pénzözön megrontja a jellemeket, az erkölcsöket és mindenesetre a munkakészséget. Hegedüs Loránt itt most polgári egyszerűséggel mutatja ki, hogy kétszáz év még nem elég nagy idő arra, hogy a parasztvér erejét s átütő tüzét felolvassza a mágnáscsaládokkal való összeházasodás. Mikor a Széchenyi-probléma «belső szövettani kialakulásáról górcsövi képet ad», egyformán megtalálja benne a «főúri vonást» s az azzal járó osztályöntudatot, mint politikai jellemének állandó vonását», – de azt is, hogy «benne a legmélyebb geológiai rétegből felrobbant ősparaszt is megmaradt, bár fölébe került a kihültebb nemzedékek arisztokratikus rétege».
«Az a sokrétegű én, kit együttesen Széchenyi Istvánnak hívnak, egymaga magyar nemzedékek százados összeütközéseit vergődi keresztül. Szabó-Széchenyi Márton földkereső paraszt s minden robotos őse végzetes birkózásra kél az «első vázlattal», gróf Széchenyi Ferenc nagy udvari főméltósággal s annak minden arisztokratikus vérével.»
Bizonyos, hogy Széchenyi István egymaga igazolta és elfeledtette az emlékezet ítélőszéke előtt osztályának százados létezését. Ezt a léleknek egy olyan héroszi erőfeszítésével, szociális érzésének olyan váratlan izzásával érte el, amit neki soha meghálálni a saját osztálya és soha megköszönni mindazok a rétegek, amelyeknek felszabadítására tört, mással nem tudja, mint hogy megismeri igaz életét.
