Fenyő László: Mint egy diák…
Fenyő László: Mint egy diák…
Régi barátommal találkoztam az este
s ő – mint ilyenkor szokás – megkérdezte:
s ő – mint ilyenkor szokás – megkérdezte:
– Hogy élsz?
Tünődtem, igaz is, hogy élek?
És gondoltam mindenféléket,
sok régi emlékem feléledt –
honnan jött, honnan,
a szó, amit végre kimondtam:
Tünődtem, igaz is, hogy élek?
És gondoltam mindenféléket,
sok régi emlékem feléledt –
honnan jött, honnan,
a szó, amit végre kimondtam:
– Mint egy diák…
Úgy meglepett… Én mondtam ezt magamról?
Titok a lélek és a szó kalandor –
és álltam ott sokáig, felkavarva,
gondoltam erre-arra,
de csapongásom mindig odatért
s arcomba kergette a vért:
Mint egy diák…
Titok a lélek és a szó kalandor –
és álltam ott sokáig, felkavarva,
gondoltam erre-arra,
de csapongásom mindig odatért
s arcomba kergette a vért:
Mint egy diák…
Diák, diák – de miféle diák
kinek mindig vakációja van
és sohasincs vakációja
és nincs Isten, ki rávigye a jóra
és a korcsmába jár s boldogtalan?
Miféle züllött, borostás diák?
Nagy kínnal tartja el szülője,
szegény szülője, a világ
s ő kerüli az iskolát
és hogy majd vizsgáznia kell, rémlik homályosan,
de elfelejtette a dátumát.
kinek mindig vakációja van
és sohasincs vakációja
és nincs Isten, ki rávigye a jóra
és a korcsmába jár s boldogtalan?
Miféle züllött, borostás diák?
Nagy kínnal tartja el szülője,
szegény szülője, a világ
s ő kerüli az iskolát
és hogy majd vizsgáznia kell, rémlik homályosan,
de elfelejtette a dátumát.
Ó, hol az iskola, mely befogadna?
Rajongva omlanék a padba,
szemem vonzaná a katedra –
be jó is volna elodázni
a felelős,
hideglelős,
a számonkérő éveket:
ezt a nyomorult felnőtt-életet…
Rajongva omlanék a padba,
szemem vonzaná a katedra –
be jó is volna elodázni
a felelős,
hideglelős,
a számonkérő éveket:
ezt a nyomorult felnőtt-életet…
Állok a vénség aknái előtt,
jövőm: lidércek s bányavíz –
diák vagyok, de nem a friss diák,
az igazi, ki a jövőbe hisz.
Ó, megdézsmálta már a szél reményem,
e szép pillangó hímporát.
Reményt foltozni, pilleszárnyat?
Kifoghatod-e hálóval az árnak
egy rezzenő, sógyöngyös mosolyát?
jövőm: lidércek s bányavíz –
diák vagyok, de nem a friss diák,
az igazi, ki a jövőbe hisz.
Ó, megdézsmálta már a szél reményem,
e szép pillangó hímporát.
Reményt foltozni, pilleszárnyat?
Kifoghatod-e hálóval az árnak
egy rezzenő, sógyöngyös mosolyát?
