Vas István: Horatius Noster
Vas István: Horatius Noster
Fennhéjázó cím, de első pillanatra jogosnak tetszik. Csakugyan, van-e nemzet, amelynek több köze lett volna Horatiushoz, mint a magyarnak? Volt-e Horatiusnak nagyobb kultusza, mint a magyar költők között? S nem örök büszkeségünk-e, hogy egyik legnagyobb költőnk izzóbb, szertelenebb vérmérsékletét és költészetét éppen Horatius formái és eszményei fékezték s emelték a magasba? (Szép ötlet, hogy e Horatius emlékének szánt kötet előhangjául egy Berzsenyi-verset választottak.) De mindez önmagában még nem volna sok. Hiszen nálunk mindig nagy távolság volt a költészet és a nemzet között. Annál csodálatosabb, hogy Horatius kultuszában egy volt az irodalom és a nemzet, illetőleg ami annak számított, a nemesség. Mert el kell hinnünk, hogy a mult század derekáig a kis magyar udvarházakban is állandóan forgatták Horatiust. Úgy látszik, az aequam memento rebus in arduis, az arany középszer, a mával való megelégedés, a szerencse váltakozásai között megőrzött egykedvűség költészete sehol sem volt ennyire összhangban egy társadalmi réteg jellemével és életformájával, mint a magyar köznemességével. Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz – írta Berzsenyi s így élt a köznemesség bőségeken és földindulásokon át 1848 előestéjéig és egész Tisza István koráig…
Igen ám, de nevezhetjük-e Magyarországot nagyhatalomnak, mert valaha három tenger mosta partjait? S hol vagyunk ma Horatiustól? Néhány évtized alatt egy új, polgári réteg tolakodott előre, meghódította és megmásította a köznemesi kultúrát s édeskeveset törődött Horatiussal. Sőt kezdettől fogva olthatatlan ellenszenvet érzett második anyanyelvünk, a latin iránt s lassú, alattomos küzdelemmel szorítja ki az irodalomból, már-már az iskolából is. Az európai irodalom édesanyját legfeljebb az újkori kényelem tudományainak szolgálójaként hajlandó megtűrni. Így aztán, hogy a nyelv is egyre hozzáférhetetlenebbé válik, természetes, hogy hovatovább az afrikai és ausztráliai törzsek költészete is közelebbről érint bennünket, mint Horatiusé. De vajjon fel tudta volna áldozni a polgárság a latin nyelvet, ha tudta volna, mit veszít Horatiusban? S általában a latin költészetben, – mely a fínomságnak, arányosságnak és élnitudásnak olyan valóságát nyujtja, amire mi hiába törekszünk költészetben és életben egyaránt?
De ebben a hűtlenségben nem ludas-e valamelyest maga a köznemesi kultúra is, mely túlságosan is egyoldaluan, a maga izlése szerint fogta fel és tolmácsolta Horatiust? Hiszen Horatiusnak annyi mindenről és annyi mindenkihez van mondanivalója, hogy egy ember, vagy egy osztály felfogása a nagy egésznek úgyis csak egy részét hódíthatja meg. Tán tudott volna Horatius szólni ehhez a fiatal réteghez is, ha azt nem riasztotta volna el a nemesi századok vésője, mely a költőnek csupán egy arcát domborította ki. De ez az arc, az aurea mediocritas arca – különösen hivatalos értelmezésében – nem igen lehetett kedves azoknak a nemzedékeknek, melyek a kapitalizmus mohóságát és szertelenségét a szellem területére is átvitték. Jól emlékszem, hogy engem is, aki pedig már korán megszerettem a latin nyelvet, milyen hidegen hagyott az iskolában Horatius. Igaz, akkoriban dacból az iskolai szellem iránt hajlamosak voltunk a fürdővízzel együtt a csecsemőt is kiönteni s kevés költő maradt, akinek fénye el tudta feledtetni a tolmácsolás szürkeségét. De Horatiussal szemben nemcsak közönyt éreztünk, hanem határozott ellenszenvet is. Az arany középszert, a megelégedés és mértéktartás középszerét nyárspolgári középszerüségnek, gyáva maradiságnak láttuk. Mint Kerényi is írja a kiszáradt iskolás lelkületről beszélve: «mintha ugyanez az erőtlen középszerűség találna megnyugvást Horatiusban, az arany középszer költőjében». Nem tudtuk, hogy ez az arany középszer egyben a legkönnyedébb életlátás is s Horatiusnál voltaképpen annyit jelent, hogy semmit sem szabad túlságosan komolyan venni. Igy leplezte el a hivatalos klasszicizmus szürkesége mindazt, ami élt és lüktetett Horatius verseiben s kevesen vannak a szerencsések, kik később mégegyszer felnyitják a klasszikusokat s meglátják azt, amit elborított az iskolatermek pora és unalma.
Ilyesfajta könyvnek, mint a Waldapfel Imre által összeállított Horatius Nosternek, elsősorban ezeket a tévfelfogásokat kellene megváltoztatnia. Kétséges azonban, hogy ez sikerülni fog-e s nemcsak a közönség közönye miatt kétséges. Igaz, Kerényi Károly, aki a bevezető tanulmányt írta, nem iskolás lelkű filológus, sőt egyik vezéralakja a megujhodóban lévő ókor-tudománynak s Horatiust nem éppen a filiszteri, arany középszer jegyében tolmácsolja: «De a fiatal és erővel telt ember helyes ösztönnel érzi meg azt is, hogy mi a horatiusi mértéktartás, arany középszer, értelme és költői jogalapja. Annak állandó jelenléte, amiben mértéket kell tartani. Mámorban, haragban, szerelemben a vad thrákok féktelenségére való hajlamosság: ez teszi a horatiusi dalt orpheusivá, a költőnek önmagának és a hozzá hasonlóknak szelídítőjévé». De mint ebből is látjuk, Kerényi hajlamos rá, hogy egyik egyoldaluságot a másikkal cserélje fel s a nyárspolgár helyébe a megszállott váteszt emelje. «Kezdettől fogva egy tisztán, határozottan meglátott mithosz, egyetlen megragadó világmegnyilatkozás irányitja» – irja Horatiusról, holott mi sem áll távolabb ettől a sokoldalu, csapongó, kedves és közvetlen költőtől, aki azt vallotta magáról, hogy ő is csak egy disznó Epikuros nyájából. Kerényinek általában túlzottan fennkölt, vallásos fogalmai vannak a költészetről s így érthető, hogy Horatiuson – ha nem akarta visszautasítani – némi erőszakot kellett elkövetnie. Vele szemben nagyon is időszerű Babits megjegyzése: «A mi modern romantikus felfogásunk a lirát csak a túlzottban, a vadban, az ősiben, a korláttalanban szereti keresni. Mindez Horatius egész lelkiségével a legtökéletesebb ellentét». Általában Kerényinek kissé fellengős Horatius-kultusza közben lehetetlen, hogy eszünkbe ne jusson Babits, aki Horatiust Anatole Francehoz hasonlította s azt írta róla: «Horatius neve nemcsak egy nagy költőt idéz, hanem egy páratlanul életrevaló, okos és kedves embert is… Horatius nem a nagy világeszmék költője, nem is a gyengéd, légies szépségeké. Ő gyalogjáró, szellemes, modern tipusu és urbánus poéta, az emelkedettség legcsekélyebb igénye vagy póza nélkül… A szerelem vad és irracionális mélységei iránt épp oly kevés az érzéke, mint a természet bujább és primitivebb szépségei iránt».
Babitsé a legjózanabb, mégis a legmerészebb magyar Horatius-felfogás. A magyar költészettől elválaszthatatlan volt bizonyos szeméremérzés s régebbi szerelmi liránk, tán Balassit és Csokonait kivéve, az érzelmek hevével és őszinteségével elmarad a nyugateurópai nemzetek szerelmi költészete mögött. Ez a szeméremérzés, mely éppen a köznemességnek volt legsajátosabb tulajdonsága (lásd Szerb irodalomtörténetét) jellemzi Horatius-fordításainkat is. Nem beszélve arról, hogy Horatius legkönnyedébb, mondhatni legléhább, legközvetlenebb írásai, a verses levelek, oly kevéssé kedveltek nálunk s ebben a kötetben sem kaphattak helyet, furcsa példáit láthatjuk az erkölcsi ellenőrzésnek, különösen, ha a könyv bal és jobb oldalán egymás mellett olvassuk a latin és magyar szöveget. Igy Dugonics, aki az Integer vitae scelerisque purus-t fordította le s nyilván illetlennek tartotta, hogy egy vers, amely a tiszta és bűntől mentes élettel kezdődik, a szerelem dicséretével végződjék, a végsorokat: Dulce ridentem Lalagen amabo, Dulce loquentem – sommásan így intézte el: «Ott is hárfámat, fogom tamburámat vígan pöngetni». Ráday Gedeon is, mikor arról van szó, hogy Lydia birná a költő gerjedő szerelmét, nem mulasztja el – Horatius rovására – hozzátenni: «tiszta szerelmét». S nem kedves-e Virág Benedektől, hogy notus temptator Orion Dianae, ezt úgy forditja: «a tudvalévő fajtalan Orion», legalább egy elitélő jelzővel fejezve ki fejcsóválását afölött, aki egy szűzet akart elcsábítani s a szerelmes Pirithoust, akit bilincsek őriznek az alvilágban, így jellemzi: «Pirithoust, a rút szerelmest». Hiába, hogy a szerelem akkor is csak szép lehet, ha az istenek büntetik, ezt nem igen ismerték el a régi magyarok.
De így is, gátlásaival és fogyatékosságaival együtt is lehetetlen e kötetet meghatottság nélkül olvasni. Horatius Noster, igaz, fennhéjázó cím és nem is egészen jogosult, de nem lehetünk-e büszkék még arra a fennhéjázásra is, hogy egy még félig barbár nemzet éppen Horatiust akarta költőjének meghódítani, mégha ez nem is egészen sikerült s a török harcok korától napjainkig, Tasnádi Pétertől Szabó Lőrincig, annyi költőnk vett részt ebben a hódító hadjáratban? Persze a hódításokkal járó erőszakosságok itt is elkerülhetetlenek voltak. Waldapfel, aki a kötet végén külön tanulmányban ismerteti a fordítások történetét, helyesen írja: «mert egy-egy klasszikushoz való viszonyunk – víziónk és élményünk, a magátólértetődő és a magyarázatot igénylő vonatkozások egyensúlya – mindig korszerűen determinált». Az Eheu fugaces, Postume, Postume, labuntur anni – Tasnádi Péter XVI. századbeli fordításával így hangzik:
Látod mely rövid mulandó ez világ.
Elmulik higyjed mint szinte az virág
Elmulik higyjed mint szinte az virág
s míg a latin költőt az élet mulandósága s a halál közelsége örömre és mulatozásra csábítja, a magyar fordítás arra tanít, hogy ne féljünk meghalni:
No azért mint fél ember nyavalyátul,
Vagy reá következendő fogságtul,
Ne félyts gyenge színed az hótul,
Avagy testedet az déli széltül.
Vagy reá következendő fogságtul,
Ne félyts gyenge színed az hótul,
Avagy testedet az déli széltül.
s a végkövetkeztetés: «Meg kell bizonnyal kóstolnod az halált». Igy lesz Horatius verséből a halálrakészülők komor dala s az áldatlan végvári harcokban páncélja a léleknek. De még később is, a hűségre törekvő fordításokban s éppen a sikerültekben a vers értelmében átérezzük a fordítónak és korának külön értelmezését, így mikor Földi János fordításában (Beatus ille qui procul negotiis) a kertészkedésről szóló sorok hirtelen érzéki életet kapnak s megcsap bennünket a debreceni költőkör füvészi szenvedélye és öröme. Sajnos, a mult század végén és e század elején ez a sajátságos értelmezés csakugyan száraz, iskolás és filológiai hűsége mellett is hűtlenebbé válik Horatiushoz, mint az önkényesebb átültetések. Mert Horatius verseinek kissé dekadens érzékiségét kevés költő tudta magyarul érzékeltetni s csak megdöbbentő kivételnek számíthatjuk Rájnis József fordításának két sorát: «Tiszta fellegben liliom-szabású Vállal Apollo!» Igaz, Kardos Pál néhány ügyes ötlettel törekedett a latin verset közelhozni hozzánk (pl. Méz kacajú kis Lalagemnak áldom Méz csacsogását), Szabó Lőrinc, mint fordításaiban általában modernizálja a latin költőket, Horatiusba is izléses mértékkel fűszerül néha újszerű kifejezéseket kever, mint «utolsó proli». De a legnagyobb nehézség itt az, hogy az eredetileg könnyüzenéjű horatiusi formáktól, főleg Berzsenyi óta, már-már elválaszthatatlan a magyar nyelvben a komor fenség és ódai szárnyalás. Valószinüleg ezért fordította Arany Barinéhez, a szép hetérához szóló verset ütemes, rímes nyolcasokban:
Megszegett sok esküvésed
Egyszer ártott volna csak;
Egy fogad lett volna barnább,
Egy kisujjod körme vak
Egyszer ártott volna csak;
Egy fogad lett volna barnább,
Egy kisujjod körme vak
s Babits a 14. Epodust úgy, hogy megtartotta az eredeti formát, de fínom rímeléssel tette lágyabbá:
Égsz magad is, lángod szépségben a trójai vésszel
Versenyez: örülhetsz te még.
Engem azonban olyan szabadoslány, Phryne, emészt el,
Kinek egy férfi nem elég.
Versenyez: örülhetsz te még.
Engem azonban olyan szabadoslány, Phryne, emészt el,
Kinek egy férfi nem elég.
Egyébként csupán e két fordításnak, Aranyénak és Babitsénak sikerült Horatius szerelmi lírájának könnyelmű lényegét visszaadnia.
Mindenesetre igazat kell adnunk Waldapfelnek: «Horatius birtokbavétele napjaink számára is megmaradt méltó feladatnak, mely költők és filológusok – filológus-költők s költő-filológusok – erejét és fogékonyságát próbálja meg és csábítja». De igazat adhatunk-e a Kerényi-tanulmány befejezésének: «És amint kedves volt elődeinknek, bizonyára az marad nekünk, utódoknak is és a mi utódainknak»? Aligha hihetünk ebben. Hogy a világirodalomnak e legtökéletesebb, legkedvesebb és legkönnyedebb világnézetű költője nálunk valódi lényével otthonossá váljék, ehhez a bőségnek, biztonságnak, gondtalanságnak légkörére volna szükség s erre semmi kilátásunk nincsen. Különben is egész Európában az élet egyre messzebb kerül Horatiustól s ez a világ Horatius biztonságában, édességében és elegánciájában úgyis csak saját létformáinak tagadását láthatná.
