CS. SZABÓ LÁSZLÓ: BABITS ÚJ VERSEI
CS. SZABÓ LÁSZLÓ: BABITS ÚJ VERSEI
Van egy fájdalom, amit csak a keresztény érez. Higgadt, tevékeny, felszabadult fájdalom, megerősít a világban, megtart az életben. A legtöbb neokatolikus író – különösen az angol s az amerikai – a dogmát szajkolja, elbájolja őket a tan és az életforma esztétikája. Csakugyan neokatolikusok. Harcos hivőnek vallják magukat s vagdalóznak is eleget, pedig éppen olyan kósza lelkek, mint a hitetlenek. Nem erősödtek meg a világban. Holott az igazi kereszténység a földi léttel kezdődik, azzal a szelid életszeretettel, amely nem tér ki a fájdalom elől, tekintetével követi «Isten oltókését», nem remeg a szúrástól, nem köti be a szemét. Itt vagyok a földön, általad vagyok itt – mondja, – maradni akarok, kérlek, hagyj meg világodban. Nem édes világ, de mégis szép látni, nem jó világ, de belémoltottad a maradást. Van egy életkedvelő higgadt fájdalom, amit csak a keresztény érez s ő is csak férfialkonyán. Ebben az állapotban a kifejezés lemond minden fényűzésről, a fájdalom cselédjének szegődik, vakon kiszolgálja a művészt. Ebbe az állapotba került Babits, ötvenedik éve multán.
Káprázatos formaérzéke annakidején megkönnyítette irodalomtörténeti beosztását. Ő lett a doctus poeta, a szertelen Ady ellentéte s a fiatal költő – néhány önleleplező verséből ítélve – vállalta is az önkényes földrajzi elhelyezést. Holott az ifjúkori «faculté maitresse» az érett művész legnagyobb holt terhe s később galádul megbosszulja magát. Most is az történt. Egy emberöltő megmutatta, hogy a Nyugat forradalmárai közül Juhász Gyula, Kaffka Margit, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád voltak a mindhalálig, halálos vergődésben is szelídek, ellenben Ady és Babits egyformán a magyar költészet nagy szertelenjei. A tudósköltő már harmadik kötetében, a Recitativban elárulta, hogy a «reszketők», az «üvöltők» látnoki, antik-kultikus rendjéhez tartozik, fanyar és vad, mint a görögök. A közönség csökönyösen tovább bámulta a humanista utánzót, a formaművészt. Holott sosem volt olyan humanista, ahogy ezt a végleg megzabolázott, utánérző s tudásgyönyörbe merült szellemekre értjük. Vörösmarty óta nem szólaltatták meg szertelenebbül a magyar lírát, mint Babits a háború után, a vájtfülű humanisták nagyobb rémületére. Ifjúkori faculté maitressére tiporva egyenesen a rémület, a megszállottság, a siralom költője lett.
Ez a férfikori szertelenség még a férfikor vége előtt megenyhült. Hosszú testi szenvedések érték s a testi szenvedés, fájdalom, a költészet legjobb kovásza. Babits költészetét is a maga képére formálta. A lángoló bokor ágait letörte, a tüzet eloltotta. Babits szunnyadó gyerekkori hajlamait követve eltelt azzal a katolikus fájdalommal, mely a legerősebb kötés az élettel s a legméltóbb megerősödés a földi létben. A hideg formaművész előbb nyers lett, aztán szelid. Ez volt költői életútja a teljes emberséghez. Juhász Gyula álma, a nagy katolikus békekötés a volt pályatárs férfialkonyán valósult meg, protestáns létemre a világ összes neokatolikus költője közül egyedül Babitsot érzem egyszerűen katolikusnak. Keresztesháború és dogmapuffogtatás helyett szomorú életszeretete győzött meg.
Türelme s megadása a szabad ember türelme s megadása, önként egyezik ki a testi próbákkal. Új életszaka kezdődik, telítve az öröklét fájdalmával. És mintha csak az örökkévalóság közelébe költözve, szörnyű nyomását is érezné, a földi létet megbűvölten az évszakok keringésére osztja. Keringő gyűrűkben áll akkor is, mikor nagy esettségéről beszél:
Elhajlik az ág ha felnyúlok érte,
elgurul a dió ha leütöm.
A gyümölcs mely szép, mint a lányok térde,
letottyan és eltöpped a füvön.
elgurul a dió ha leütöm.
A gyümölcs mely szép, mint a lányok térde,
letottyan és eltöpped a füvön.
Az évszakok űzik egymást, mind kurtábbak, a világ elcsöndesedik, elsötétül, a forró délvidék, a Lago Maggiore partja hirtelen kihül. Ez még a nagy halálfélelem ideje s ki ne érezte volna, hogy a halál legszörnyűbb délen, «az éjben, mely oly hűvösen tagadja forró nappalát?» Aztán a vész visszahúzódik, az évszakok szörnyű köréből kimenti a testi megenyhülés:
Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél,
jere, add kezedet:
a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél,
vezess ki engemet!
Nem édes a föld, de mégis szép a hótul,
Én megyek… indulok…
s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
ha én meggyógyulok.
jere, add kezedet:
a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél,
vezess ki engemet!
Nem édes a föld, de mégis szép a hótul,
Én megyek… indulok…
s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
ha én meggyógyulok.
A lábbadozás, enyhülés immár rejtélyesen összefügg a szeretet ünnepével s más keresztény emlékekkel, a beteg karácsonykor javul, parasztszagú éjféli misére emlékezik, a köd ádventtel jön, a visszaeső beteg a bethlehemi csillaghoz készül, egy télvizi szenthez, Balázshoz fohászkodik. A betegágynál megjelenik egy régi gyermek, az a kis Babits Misi, akiről korábbi verseiből is tudtuk, mennyire szófogadó, mennyire szelid. Csak most tudjuk meg, milyen keresztény:
Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
aki hozzád imádkozott
fölémhajolva, ahogy ott térdeltem az
oltár előtt kegyes szokás
szerint s diákul dünnyögve, amit sem én
s ő se jól értett…
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
aki hozzád imádkozott
fölémhajolva, ahogy ott térdeltem az
oltár előtt kegyes szokás
szerint s diákul dünnyögve, amit sem én
s ő se jól értett…
De a betegség visszatér, mint az őszi eső, a türelmet új gyakorlatra rendeli:
Éltem félszázadot, de már nem élek én.
Léptem nem visz tovább.
Csak annyit mozdulok, amennyit hajt a szél:
gyakorlom a halált
veszteg, számüzve és várva itéletem,
mint a sztoikusok,
a Császártól, kinek nyarából életem
elejtve kicsuszott.
Léptem nem visz tovább.
Csak annyit mozdulok, amennyit hajt a szél:
gyakorlom a halált
veszteg, számüzve és várva itéletem,
mint a sztoikusok,
a Császártól, kinek nyarából életem
elejtve kicsuszott.
A méltóságteljes fájdalom és szelid halálfélelem nagy kora a nyelv belső zenéjét is megváltoztatja. Ősibb s kevésbé hízelgő zenére. Babits a Nyugat nyelvújításának csak döntő vívmányait tartotta meg. Sokkal nagyobb formaművész, semhogy a végső dolgokról való szavait a háború előtti szimbolizmus dús díszeivel terhelje. A haldokló Tóth Árpád még ezzel a bonyolult hangszereléssel vált el az élettől, a vergődő Kosztolányi nyelve már sokkal dísztelenebb, az ötven éves Babitsé meg éppenséggel jobban emlékeztet a bűnbánatos Ballassáéra, mint önön fiatalkori nyelvére.
Ahogy az idegláz után a legyengült beteg mosolyog s ez a mosoly semmi földi mosolyra nem hasonlít, úgy mosolyog már költészete a se nem szép, se nem jó, csak marasztaló világra. A virág, a gyümölcs, az évszak egyaránt rossz a beteghez, ha virág: gonosz hortenzia, ha gyümölcs: satnya, ráncos füge, ha évszak: akkor kedves, amikor búcsúzik s menthetetlen. De a keresztény szabadság állapotában a költő már a láz és önkívület utáni mosollyal mosolyog erre a világra. Van öt verse: Csillag után, Az elbocsátott vad, Intelem vezeklésre, Ősz és tavasz között, Balázsolás, zsoltáros nyugalom és halálfélelem, régi magyar vallásosság és mai érzékenység csodálatos keverékei, melyek az öreg Rembrandt dísztelen s csöppet sem behízelgő művészetével, de annál véglegesebben beszélnek a végső dolgokról. Megismétlik a keresztény középkor nagy pillanatát, amikor költészet és hit egymásra tetézve s egymással versengve szédületes és örökké vigasztaló magasságba emelték a szellemüket. Isten kifürkészhetetlen iróniájából az egykori formaművésznek jutott a feladat, hogy a magyar költői formákat a testben-lélekben leigázott fájdalom szolgálatába állítsa. Nemsokára eljön a pillanat, midőn más szavakkal elmondhatja John Donne diadalittas szonettzáradékát:
Mi felkelünk, öröklét karja vár
s te nem leszel. Meg fogsz halni halál.
s te nem leszel. Meg fogsz halni halál.
