FENYŐ LÁSZLÓ: KIÁLTÁS A PUSZTÁBAN
rekedt, sivár
e táj,
e pusztaság…
uton – uton
és útfelen,
bármerre lépjek,
bárhova érjek,
mindenütt meglelem:
meglelem a helyem.
forditott hontalanság,
művészsörényü, ideges
fejét lehajtja a kalandvágy,
itt minden bizonyos,
meder, de iszapos:
megfojtja a lélek
kedvét, kalandját.
dermeszt és nem hevít.
Az elvetélés
kínja nem keserít,
bár keserítne:
keserv hevítne.
idegen mindenünnen,
a nyári parkon innen,
innen a parki rácson –
ó, félszegségem hamva,
kamaszkor gyáva hangja,
ifjú csetlés-botlásom.
volt, villogó, kemény,
reményem mint a kristály
jegecedett körém,
a kristály szerteporladt:
elveszté gyöngyi fényét,
a hó csatakká fulladt:
lucskos lett a szegénység.
ellágyult kocsonyás világa:
s ha téboly volna lángja!
Intene: vele-lengenem,
valami szenvedély ingája!
Mert pusztaság ez, pusztaság,
hol rekedt a madarak torka,
hol a szél maga sebesült
nagy szárnyait alig vonszolja
s leesik menthetetlenül
a kígyószínü porba.
szökőkút-reszketésü,
villámos, karcsu ujjal
érintő szenvedés,
vad kétségbeesés,