Schöpflin Aladár: Búcsú Nagy Endrétől
Schöpflin Aladár: Búcsú Nagy Endrétől
Tisztán emlékszem Nagy Endrére, amilyen első talákozásunkkor volt. Bizony, annak van már majdnem harmincöt esztendeje. A Vasárnapi Újság szerkesztőségébe jött fel, valami tárcacikk-félét hozott. Azóta is alig változott — csak öregedett. Sovány, alacsony, fekete hajú fiú volt, az arca simább, ránctalanabb, mint ahogy a mai fiatalok ismerték, de akkor is sárgásbarna volt a színe, a bajusza fekete, mint a korom, a gesztusa, beszéde változatlan maradt, a hangjában mindig volt egy kis rekedtség. Leült, beszélgetett, elmondta, mi van a kéziratában, elmondta, hogy — ha jól emlékszem — Gödöllőn lakik, onnan jön be a városba — ahogy a beszélgetésére emlékszem, már akkor is azt csinálta, amit aztán egész életében, amivel országszerte népszerű ember lett s amivel vagyont szerzett — konferált. Csak akkor még nem tudtuk, hogy ez mi, legkevésbé ő tudta, hogy valamikor ebből a beszélgető tehetségéből lesz nagy ember. Mindig, mindenütt konferált, vele alig lehetett úgy beszélgetni, hogy az egyik mond valamit, a másik hozzászól és így labdáznak a szavakkal. Társaságban, ha ilyen beszélgetés folyt, ő abban alig vett részt, hallgatott, amíg magához nem kapta a szót s akkor csak ő beszélt, folyamatosan, egyik ötlet a másikat kergette, egyik élc a másikon szikrázott ki, a könnyű beszéd komoly dolgokat lebbentett fel, a tréfába beleelegyedett a torzító gúny — nem is lehetett közbeszólni, mert a beszélő lekötött a maga számára minden figyelmet. Utaztunk vele Nyugat-estekre vidéki városokba, Budapesttől Szegedig vagy Miskolcig és vissza s a vonaton ő tartott minket szóval, kifogyhatatlan volt tréfában, elmésségben, sokszor meglepően mély gondolatokban is, egész kis jeleneteket adott elő kapásból, hirtelen ötleteket dolgozva ki, a szerepeket megjátszotta, mint egy jó színész. Mi nagyszerűen mulattunk, ő nem fáradt ki, a saját elemében volt — ahogy a halat sem fárasztja ki az úszás. Szerencsés ember volt: azzal szerezte nagy sikerét, amit anélkül is mindig csinált. Csak a forma kellett neki hozzá, az intim kis színpad.
A kabaréval, nem annyira párizsi, mint inkább müncheni és berlini minták nyomán mások is próbálkoztak előtte, de csak ő találta meg a módját. Mintha erre született volna. Megírta A kabaré regénye című könyvében, amely érzésem szerint legjobb munkája, hogy véletlenül került bele. Nem előre kigondolt terv vagy program szerint; csak úgy adódott, hogy ő lett a kabaré megteremtője, maga se tudta, mit csinál, egyszer-kétszer megpróbálta és a váratlan siker ott marasztotta a kis színpadon. Azt kell hinni, hogy a kabaré megvolt már a közönség igényében, valami öntudatlan homályban, csak emberére várt, aki megformálja. Készen voltak hozzá a színészek, prózaiak és énekesek, a zeneszerzők, a szövegírók, rá vártak s az ő szerencséje csak az volt, hogy megtalálta és felismerte őket. Az amalgám, amely sokféle apróságból álló programot összeforrasztotta, az ő konferansza volt. Kilépett egyszerű ruhában, minden ünnepélyesség nélkül a függöny elé, megszólalt póz nélkül, egyszerű modorban s abban a pillanatban megvolt a közvetlen lelki kapcsolat a közönséggel. Az emberek készen hozták magukkal a diszpozíciót, ő ezt elmélyítette szinte bizalmas viszonnyá. A teljes közvetlenség érzése volt a nézőtér és a színpad között.
Nagy Endre rajzai az esztergomi Babits-ház falán
(Török Sophie felvételei)
Nagy Endre és fia
A magyar Parnasszus
(Móricz Zsigmond mint Mózes, Babits Mihály mint Szent Péter, Nagy Endre mint "a Parnasszusra fölkérezkedő vándor„)
Kitűnő színész volt a maga nemében, olyan szerepkörben, amely ő maga volt. Beszéde úgy hatott, mintha akkor, ott a közönség előtt rögtönözte volna, pedig tudtuk, hogy gondosan megírja és színész módjára megtanulja s úgy mondja el, hétről hétre egyformán, mint egy szerepet. Sokkal jobban becsülte mesterségét és a közönséget, semhogy készületlenül oda mert volna állni s rábízni magát a pillanat ihletére.
Amit elmondott, könnyű, mulatságos tréfálkozás volt, aktuális és mindig aktuális dolgokról. De a gondolkozó ember tréfálkozása, élceiben sugárzó okosság rejtőzött s könnyű mondataival minduntalan rátapintott valamire, amire érdemes volt rátapintani. A budapesti polgárember típusát játszotta meg s ennek lett szószólója. Volt valami rejtett, ösztönszerű kapcsolata a közhangulattá, amelynek árama úgy élt benne, mint a villamos áram a vezetékben. Ez a polgárember okos, derült ember volt, nyugtalanságai, elégedetlenségei, haragjai élcek módján fejeződtek ki. Ezért tudott a kis színpad ítélőszék is lenni, a közvélemény ítélőszéke. Sokszor mondták: a kabaré elbeszélt, előadott, énekelt élclap volt s ez igaz is, de több is volt: a város és sokszor az ország temperatúrájának kifejezője. Természetesen a háború előtti szólásszabadság kellett hozzá, hogy ilyenné lehessen.
De megszólal bennem a lelkiismeret: nem igazságtalan-e, hogy mint mindenki elsősorban írónak tartotta magát. De megnyugtatom magamat: amit a kabaréban csinált, az irodalom is volt, konferanszai finoman kidolgozott elmés írói művek. Nem szakadt el ott sem az irodalomtól, csak visszatért az írói nyilvánosság ősformájához: ő maga élőszóval mondta el a közönségnek, amit írt. S ebben volt mindig írói stílus, hang, amely megkülönböztette mindenki mástól, szép magyar beszédén rajta volt a Tiszahátról magával hozott jó íz.
Minden írói munkájában ez volt a fő érték: a hang, az íz, a stílus. Fiatal korában Mikszáth hatásával indult, később egy ideig Bródy Sándor volt érezhető rajta, de hamar kibújt ezek alól a hatások alól a saját stílusa és magatartása. A magyar vidék témáit és színeit hozta magával Ugocsából, ahonnan Nagyváradon át érkezett. Elbeszélő módja egyszerű volt és szerény, derűsen látta a világot, de nem édeskésen, a humorában benne volt az a kis keserű íz, ami nélkül nem humor a humor. Benne élt a háború előtti évek korhangulatában, érezte a társadalom bajait, amelyekre akkor kezdett fordulni a közfigyelem reflektora, de nem akart sem prédikátor, sem próféta lenni, szatírája volt, felháborodása is, de nem volt pátosza s nem volt rossz viszonyban az élettel. Novellái közt sok kitűnőt lehetne találni, a kor legjobb novellái mellé illőket, a regény nagyobb lélegzetvételét s a vígjáték sűrűbb feszültségét kevésbé bírta. De hangja mindig volt, legkönnyebben odavetett újságcikkében is éreztük. Ezért magáért is érdemes volt olvasni. Volt valami frissesség a kedélyében, — olyasvalami, ami mintha kiveszőben volna az irodalomból. S végül mondjuk ki: alighanem ő volt a legtisztább judícium író-kortársai között.
A közönség hálátlan. Félek, hamar el fogják felejteni, írásait talán már felejtik is. De nekünk, akik vele éltük át a magyar szellem egy emberöltőjét, szép emlékeink között fog maradni.
