A Magyar Nemzeti Múzeum. Pulszky Ferencztől
A Magyar Nemzeti Múzeum.
Pulszky Ferencztől
Pulszky Ferencztől
Gróf Széchenyi Ferencz, Istvánnak, a nagy reformátornak atyja, volt a Magyar Nemzeti Múzeum alapítója az által, hogy 1802-ben magyar könyvtárát a király által megerősített alapító levéllel a nemzetnek ajándékozta úgy, hogy ez egy nemzeti múzeum magva legyen. E könyvtár a magyar ősnyomtatványok mellett kizárólag oly munkákat tartalmazott, melyek Magyarországban jelentek meg, vagy magyarok által írattak, vagy Magyarországra vonatkoztak. Így elmondhatni, hogy e könyvtár a magyarországi műveltség teljes képét foglalja magában.
Ily szerény kezdetből fejlődött ki az a nevezetes közművelődési intézet, mely most, mielőtt fönnállásának első századát betöltötte volna, a művelt nemzetek múzeumai közt már számot tevő helyet foglal el, az európai tudósok által sem mellőzhető többé, s a nemzetnek méltán büszkesége.
Az akkori nádor, a felejthetetlen József főherczeg, kire az alapító levél a Múzeum védnökségét bízta, mindjárt fölkarolta a nemes alapító gróf szándékát, s fölszólította a megyéket és városokat, a mágnásokat s más nagy urakat, hogy követve gróf Széchenyi példáját, ők is gyarapítsák a könyvtárt és áldozzanak a leendő Múzeum számára olyan műemlékeket, régiségeket, ékszereket, érméket és fegyvereket, melyek vagy Magyarországban találtattak, vagy magyarok által készíttettek, vagy általok külföldön rendeltettek meg, vagy pedig bármily tekintetben magyar vonatkozásúak, mert, nézete szerint, az intézetnek meg kell tartania nemzeti jellegét, melyet az csakugyan meg is tartott.
A nemzet eleget tett a fölhívásnak. Maga az alapító 1807-ben ide ajándékozta magyar éremtárát, később segédkönyvtárúl soproni általános könyvtárát, neje Festetich Juliánna grófnő, az ásványgyűjteményét, herczeg Batthyány szombathelyi régiségeket, Kubinyi Péter pénzt, könyveket és kéziratokat, Marczibányi és mások műemlékeket, fegyvereket, ékszereket, Grassalkovich herczeg pedig hatvani-útczai telkét, melyen most a Szép-útcza palotái állanak, s melyet akkor múzeum építési czélra alkalmatlannak találtak s azért 1813-ban 94.670 váltóforinton (!) elárvereztek, helyébe gróf Batthyány herczegprimástól s kisebb szomszédaitól a mostani, tízezer négyszögölet tevő telket vették meg 26.400 váltóforinton, tehát mostani pénzláb szerint 10.600 forinton, s mely most megérne legalább másfél milliót. Az országgyűlés 1807-ben beczikkelyezte gróf Széchenyi alapítványát s megszavazta neki a nemzet köszönetét; 1812-ben pedig kijelentette, hogy az intézetnek minél nagyobb kiterjedést és nagyszerűséget óhajt adatni. Az 1832/6-ki országgyűlés 125.000 forintot szavazott meg a nemesség szabad adakozásából Jankovich Miklós híres régiség-, könyv- és kézirattárának megvételére és 500.000 forintot a nemzet méltóságához illő múzeumi épület építési költségeinek fedezésére. Így aztán a mostani palota Pollák Mihály építész tervei szerint tizenkét év alatt csakugyan föl is épűlt. Sok ajándék gazdagította ez alatt a népszerű intézetet, melyek közűl Pyrker László patriarcha és egri érsek nagy értékű képtára magaslik ki; mert a Nemzeti Múzeum mindig nagy kedveltségnek örvendett. S ez így van most is folyvást. Még a szerény földmívelő is, ha vidékről vásárra vagy a Szent-István-ünnepre a fővárosba jő, ritkán mulasztja el meglátogatni a Múzeumot, mely ő szerinte valósággal a nemzet palotája, hol minden honpolgár otthon érezheti magát.
A Magyar Nemzeti Múzeum Széchenyi-terme.
Cserna Károlytól
Mióta a nemzet és korona egymással kibékűltek, a hazai kormány a Nemzeti Múzeumot, mely a régi nemesség buzgóságának egyik legszebb emléke, kegyeletes figyelmébe vette, s az országgyűlés pártkülönbség nélkűl megszavazza mindig a százezer forintot meghaladó évi segélyt, mely lehetségessé teszi az intézet folytonos fejlesztését. Gyűjteményei most hét külön osztályban őriztetnek, jelesen: a könyvtárban, a régiségosztályban, az állat-, ásvány- és fűvészettárban, a nemzeti képtárban és a néprajzi gyűjteményben.
A könyvtár, mely ma kétszázezer kötetnél többet foglal magában, megtartotta eredeti nemzeti jellegét s első sorban a Hungarikákat gyűjti, minél fogva magyar ősnyomtatványokban a hazai összes könyvtárak közt ez a leggazdagabb. Újabb időkben külön alosztályt tesz benne a hírlapkönyvtár, mely a hazánkban kiadott minden hírlapot és folyóiratot magában foglal. A kézirattár tizenkét oly codexszel dicsekszik, melyek Mátyás király könyvtárából, a világhírű Corvinából származnak s a nagy király egykorú czímerével és jelvényeivel vannak jelölve, tehát kétségen kivűl az ő számára készűltek. Ezek közt csudálhatjuk a híres Attavantes, Francesco del Chierico és Gherardo miniatur remekeit, melyek közűl négyet Abdul-Aziz szultán ajándékozott Felséges Urunknak, midőn ez őt Konstantinápolyban meglátogatta; Ő Felsége pedig a Nemzeti Múzeumnak adta mind a négyet, hogy visszakerűljenek a magyar fővárosba, honnan ez előtt négyszáz évvel kerűltek zsákmányúl Konstantinápolyba. Kettő a modenai herczeg ajándéka, egy a milanói Trivulzi család örököseitől 6.500 frankon vétetett meg. Őriznek sok kéziratot Mikes Kelementől, Vörösmartytól, Kazinczytól, Verseghytől, Petőfitől és számos nagy nevű iróinktól. A régi kézíratok közt egyik legnagyobb becsű a magyar irodalomra nézve a „Halotti Beszéd és Könyörgés” czímű nyelvemlék, melynek hű hasonmását „Magyarország” I. kötetének 72. lapján közöltük.
Különösen érdekes az 1848/9-diki évekből maradt proclamatiók, röpíratok, falragasztványok, magán és hivatalos íratok gazdag gyűjteménye. A levéltárba huszonöt régi nemesi család tette le ősi okíratait, melyeket most tudósaink a belső termekben tanúlmányoznak, míg a könyvtárt a tágas ugyan, de az olvasók nagy számához mérve mégis kicsiny olvasó teremben főleg a tanúló ifjúság használja. A nagy könyvtáron kivűl van még minden múzeumi osztálynak egy-egy külön szakkönyvtára, melyek közt leggazdagabb az érem- és régiségtáré.
Az érem- és régiségtár is tisztán megtartotta nemzeti jellegét s kizárólag oly tárgyakat gyűjt, melyek vagy hazánkban találtattak, vagy itt készűltek, vagy magyarok birtokában voltak, vagy általában valami vonatkozással vannak Magyarországra. Az igazgatóság ezen elvet oly szorosan szem előtt tartja, hogy mióta az Iparművészeti Múzeum megalakúlt, mindazon nagy értékű külföldi műkincseket, melyek Jankovich Miklós gyűjteményéből, vagy más hazafiaknak, mint példáúl báró Révaynak fejedelmi ajándékából a Nemzeti Múzeumba kerűltek, ezen újabb intézetnek adta át örök letéteményekűl. Épen úgy a Múzeum képtárából is, a mint az Eszterházy-képtár megvétele után az Országos Képtár megalakúlt, a Pyrker-féle képtárt s mindazon régi festményeket, melyek 1848-ban a nádori palotából s azóta számos ajándékból a Múzeumba jutottak, örökös letéteménykép az Országos Képtárban helyezte el. Úgy szintén a magyar arczképek s azon szobrászati emlékek gipszlenyomatai, melyek a régiségtár birtokában voltak, egy külön magyar gyűjteményben, a Magyar Történeti Képcsarnokban, csoportosíttattak, mely most a várbazárnak nem eléggé száraz helyiségeiben van kiállítva, de, a mint reméljük, legközelebb illőbb helyre fog szállíttatni.
E szerint a Múzeum s jelesen annak régiségtára a magyarországi műveltségtörténelem legjobb forrásainak egész tárháza, csakhogy a hely szűke nem engedi, hogy a tárgyak mind tanúlságosan állíttathassanak ki. Példáúl a neolith kő- és csonteszközök ezereit ládákban kellett elzárni, csak legkisebb részök rakható ki közszemlére. A réz fegyverek és szerszámok hazánkban nagyobb számban ásattak ki, mint bárhol másutt Európában; legfölebb Cyprus szigete vetélkedhetik velünk; ugyanazért a Múzeumnak négyszáz nagyobb tárgyat meghaladó rézkori gyűjteménye a maga nemében páratlan, s ebben különösen föltűnő négy nehéz kétélű csákány, minő sehol külföldön nem fordúl elő. Bronz-kori emlékeink régóta magukra vonták az ősrégészet művelőinek bámúlatát. Midőn Hildebrand, a svéd állami régész (Rijs antiquar), a Magyar Nemzeti Múzeumot húsz évvel ez előtt tanúlmányozta, jelentésében igy kiáltott föl: „Az az ország, mely a Kárpátoktól délre terjed el, úgy tűnik föl előttem, mint a régészeti csodák országa, oly nagy és meglepő benne a formák gazdagsága, s oly fontosak azon eredmények, melyeket itt találtam, midőn Európa praehistoricus műveltségének történelmét tanúlmányoztam!” – Az ősrégészet kutatói megegyeznek abban, hogy a magyarországi bronz-kori formák, melyeket Múzeumunkban találunk, egyszerűbbek és eredetiebbek, mint a nyugati országokéi, s hogy ezek tőlünk származtak éjszakra. A vas-kor kezdetéből meglepők az aranykincsek, a bronz-sallangok és lószerszámok. Így Tischler Ottó, a híres königsbergi ősrégész, zománczczal díszített bronz kantárszárainkat páratlanoknak mondja Európa minden gyűjteményeiben. A Szárazdon (Tolnamegyében) talált arany nyakláncz trébelt gyöngyei pedig a kelták barbár műiparának netovábbjai.
A római emlékek hazánkban nem tűnnek föl szépségök által.
A rómaiak a Krisztus születése körűli időkben foglalták el a Dunán túli részeket, a hol a kelta galaták törzseit találták, melyek megtanúlták ugyan a hódító legiók és tisztviselők nyelvét, kikkel folyvást érintkeztek, a római műveltség sem maradt rájuk hatás nélkűl, de a classicus műérzést nem sajátították el, stíljok tehát emlékeiken durva; római galátának nevezhetnők. Ez az ékszereken, példáúl a pátkai ezüst fibulán elég tetszetős, de a sírládákon a kő domborműveken, melyeknek egy része a Múzeum udvarán, egy másik része hely szűke miatt az oszlopcsarnok alatti kőtárban állíttatott föl, mindenütt meglátszik az iskolázatlan művészet. Utánozták ugyan az akkor tájban Rómában divatos compositiókat, s a mint mostan is megtörténik, hogy valamely vidéki vendéglőben Rafael Madonna della Seggiola rosz rézmetszetét látjuk a falon, épen úgy nem csudálkozhatunk, ha Pannoniában találkozunk Timomachus híres Medeájával, vagy a római sarkophagok Orestes csoportjaival s Marsyas büntetése gyarló durva utánzataival. A síremlékek fölíratában is utánozták a főváros mintáit. Titus Aelius Justus gyarló verseléssel és latinsággal, de mély érzéssel síratja el hű nejének, Aelia Sabinának halálát, magasztalja erényeit, műveltségét és szép énekét. – T. Domninus sírládát készíttet magának még éltében, de később két fiát is ugyanabba temeti; az egyik tizenhét éves korában halt meg, a másikat, ki kereskedő volt, mint elbeszéli, a határszéli barbárok ölték meg. Aelius Victorinus pedig, ki duplicarius volt, vagyis vitézségeért kétszeres lóabrak-részt kapott, naivúl oda véseti magát síremlékére, a mint két lovat vezet kantárszáron. A fölíratos és domborműves kőemlékeknek száma Múzeumunkban nagyobb, mint bármely gyűjteményben az Alpeseken innen; de mind helybeli kőfaragók munkája, kiknél hiába keresnők a classicus ízlést.
Az előkelőbb római hivatalnokok azonban Olaszországból is hozattak be eredeti műemlékeket, a melyek közt kitűnik a nagypolgárdi ezüst tripos, valószínűleg valamely templom dísze, és a Komárommegyében lelt kocsi bacchicus szobrászati díszítése, mely a Hadrian idejebeli római műiparnak igazán szép példánya.
A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárából: fegyverek, az egyedi bronz korsó, a szegzárdi sírlelet és a polgárdi tripos.
Cserna Károlytól
A Múzeum régiségtárának legnagyobb büszkesége azonban a népvándorlási emlékek gyűjteménye. Azon germán népek, melyek a nyugati római császárságot megdöntötték, s a keletit megfélemlítették, a második és harmadik században Krisztus után a Fekete tenger partjain, a Duna bal partján, a Neszter és Dnieper átmetszette térségeken tanyáztak s ott érintkeztek a pontusi régi görök koloniákkal, különösen Pantikapaeonnal, mely a római uralom alatt is megőrizte a régi magas görög műveltség hagyományait. E népek közűl a vizigóthok foglalták el a nyugati síkságot; ő megettök tanyáztak az osztrogóthok, legközelébb a tengerhez a gepidák. Midőn az Ázsiából betóduló turktatár hun nép mindinkább közeledett hozzájok, a vizigóthok tovább vándoroltak előlök nyugat felé; gyakran betörtek a római provinciákba, jelesen Daciába, s még tovább is, úgy, hogy Aurelianus császár végre 270-ben kivonta Daciából a római legiókat s a városi lakókat, minthogy már a vizigóthok bírták a vidéket. Így lettek ezek egy egész századon keresztűl a mai Erdély és Románia nagy részének uraivá; de a hunok hatalmas fejedelmei előbbre-előbbre hatoltak mindig, az osztrogóthok és gepidák pedig megadták magukat nekik; elismerték a hunok felsőbbségét s hozzájok csatlakoztak. Midőn tehát Balamér Erdélyt fenyegette, a vizigóthok elásták kincseiket a földbe, kivándoroltak s a római császártól kértek földet a Duna jobb partján. Ezen elásott, drágakővel díszített arany kincseknek egy csekély része napjainkban fölfedeztetvén, most a Nemzeti Múzeum gyűjteményeit gazdagítja, mint a germán népek műiparának legrégibb maradványa, melyhez hasonlókat csak a bukaresti és az orosz múzeumokban láthatunk, hová a krimeai ásatásokból kerűltek s bizonyítják, hogy ezen sajátságos műipar eredetileg mégsem germán, hanem a hellén műveltség eredménye. A szilágysomlyói kincslelet képviseli Múzeumunkban a vízigóthok műízlését.
Attila hadjárataiban az ötödik században az osztrogóthok képezték az előhadat, a nagy uralkodó halála után, midőn a germán népek föllázadtak a hun uralom ellen s ezt megtörték, az osztrogóthokat, Jordanes szerint, a Fertő és Balaton vidékén találjuk a Dunától le egész a Száváig, a gepidák pedig Erdélyt tekintették örökségüknek. Mind a két nép elismerte a római császárok felsőbbségét, de gazdag újévi ajándékot követelt tőlük, ez pedig voltakép nem volt egyéb rendes adónál, melyet a büszke római és byzanczi császárok a barbároknak ily alakban fizettek. Az osztrogóthok nem sokára Olaszországba vándoroltak ki s ott alapították Theodorik (a magyar hősmonda halhatatlan Detréje) alatt az osztrogóth királyságot; de az alatt, hogy nálunk a Dunán-túli részekben tanyáztak, itt hagyták halottaikat, melyeknek egy részét Keszthely vidékén Lipp Vilmos ásta föl, s a velük együtt lelt gazdag sírmellékleteket a Nemzeti Múzeumba szolgáltatta be. Ezekből és az ország délnyugati részében fölásott sírmezők kincseiből látjuk az osztrogóthok műveltségét, mely Tirolon keresztűl felső Olaszországba is átterjed.
Az osztrogóthok távoztával a gepidák terjesztették ki hatalmukat nyugat felé mind addig, míg az avarokkal szövetkezett longobardok le nem győzték őket. Az ő sírjaikból származó kincsek ugyanazon műstilról tanúskodnak, melyet I. Childerik frank királynak Tournayban fölfedezett nagyszerű arany sírmellékleteiből ismerünk. Ez az ötödik század végével minden germán népek ékszereinél divatozó műstil, melyet a Nemzeti Múzeumban főleg a bakodi kincs képvisel. Az avarok idejéből is mutathatunk föl temetői kincseket, melyek, Justinianus, Phokas és a szakállas Constantin Pogonatus érmei után itélve, a hatodik és hetedik századból származnak. Egy ezüsttel berakott vas kard, melynek hasonmását Norvégiában találták, s melyet oda úgy, mint hozzánk is, valószínűleg a Rajna vidékéről vittek be, jellemzi a nyolczadik századot; a kilenczediket nehány szláv halánték-gyűrű, a tizediket pedig, a magyar vezérek korát, különösen a bene-pusztai, teremiai, verébi, pilinyi, galgóczi és szolyvai sírleletek, melyek mind a Nemzeti Múzeumban vannak kiállítva.
Így Múzeumunk termeiben az egész népvándorlási kort tanúlmányozhatjuk saját emlékeiből, a harmadik századtól szakadatlanúl Szent Istvánig, – századról századra úgy, a mint egyetlen más európai Múzeumban sem.
Árpádházbeli királyaink idejéből, mely az építészetnek köríves vagyis román stiljével esik össze, legnevezetesebb emlékünk Constantinus Monomachos (1042–1057) byzanczi császár rekesz-zománczos arany koronájának kilencz részlete, különösen a császárnak, nejének és sógorasszonyának alakjai császári díszöltözetben, melyeket Nyitra-Ivánkán szántottak ki a földből. A történelem hallgat arról, miként kerűltek ezen XI. századbeli kincsek hazánkba; a műértő reá ismer azon technikára, mely a Szent István koronájának azt a részét díszíti, melyet Constantinus utódja, Dukas Mihály, I. Gejza királynak ajándékozott. Érdekesek még III. Béla királynak s Antiochiai Ágnes királynénak a székes-fejérvári bazilika romjaiból kiásott sírmellékletei: ezüst halotti koronájuk, a királyi pálcza, a mellkereszt, a kard, a sarkantyúk és az arany gyűrűk; az egyik antik, a másik arab fölíratú homlokdrágakővel. A harmadik koronát a Margitsziget legnagyobb zárdájának romjai közt, a fő oltár előtt, úgy nevezett evangyéliom-oldalán találták, abban a sírban, hová csak a legelőbbkelő személyt temették; ez tehát valószínűleg Szent Margité volt. Nagy számmal vannak még a régiségtárban füstölők, kézmelegítők, díszes gyertyatartók, aquamanilék, limogesi és kölni zománczos edények és különösen a feszületek, melyeken az Idvezitőnek két lába egymás mellett két szeggel van a keresztfához erősítve, mi annak a jele, hogy ezek a XIV. század kezdete előtt készűltek, mert csak akkor kezdték festészeti szempontból a fölfeszítettnek egyik lábát a másik fölé illeszteni, s a két lábat ugyanazon egy szeggel keresztűlfúrva ábrázolni. Bock, a tudós aacheni kanonok, már harmincz évvel ez előtt, midőn a Múzeum egyházi kincsei egy részének leírását közzétette, csodálkozott a román stil kis-művészeti emlékeinek (Denkmäler der Kleinkunst) itteni sokaságán. Ezek nem valami tetszetősek ugyan, s épen azért a múlt századokban nem részesűltek elég figyelemben, minélfogva a múzeumokban csak ritkán találhatók. Nevezetes még Múzeumunkban ezen korból a keresztes háborúkban használt kardok sokasága.
A csúcsíves építészet kora összeesik nálunk az Anjou-házi királyok és Zsigmond király uralkodásával. Ezen kornak műiparát és művészetét csak kevés emlék képviseli a Múzeumban; de a renaissance művészetét, vagyis Mátyás király korát, a két Jagellonida királyét, az első Habsburgokét s az erdélyi fejedelmekét, az ellenreformátióig s a jezsuiták döntő irányadásáig, vagyis a XV. század közepétől a XVII. századnak a kezdetéig, gyönyörű ékszereken, világi csészéken, poharakon, kannákon s egyházi kelyheken és úrmutatókon tanúlmányozhatjuk Múzeumunkban. Látjuk, hogy egy részről a német, más részről az olasz művészet találkozik hazánkban, s a keleti, a töröknél divó műformák hatása alatt Brassóban, Szebenben, Nagy-Váradon, Lőcsén ötvöseinknél egy külön magyar stil fejlődik ki, melyet a magyar viselet lánczaiból, násfáiból, öveiből, karpereczeiből ismerünk. Nevezetes különösen a sodronyzománcz és az ezzel járó, hibásan erdélyi zománcznak elnevezett zománcztechnika, mely hazánk sajátossága, s csak ritka példányokban található külföldi gyűjteményekben. Nagy uraink ezen időben sok ékszert hozattak külföldről. Pompásak különösen a nagyszámú násfák, karpereczek, nyaklánczok és fülönfüggők, minők külföldön inkább csak fejedelmi kincstárakban találhatók, mintsem műgyűjteményekben. A külföldről behozott asztali készletek közt különös figyelmet érdemel egy ezüst kancsó a tékozló fiú történetének művészileg trébelt négy domborművű csoportozatával, mely aligha nem Hans Sebald Béhaim nagyhírű norimbergai rézmetsző műve; továbbá a norimbergai ötvös czéh egyik trébelt remeklő kancsója, minőt az aranymíves legényeknek mesteri remeklésök alkalmával kellett készíteniök; a nagy-váradi két egyházi kanna Vitéz János idejéből, mely valószínűleg itt készűlt, s a húsz szerecsendió serleg, minőket Afrika körűlhajózása és az indiai út fölfedezése után az európai nagy urak már az újság tekintetéből is megkedveltek s a legkitűnőbb ötvösök által művészileg érczbe foglalva asztalok díszéűl használtak. Egyéb asztali készlet is: a kanalak, kések és villák, melyek csak ebben a korban jöttek divatba, – mert még Mátyás király is, mint mindenki, újjaival vette ki a húst a tálból, – művészi ízléssel készűltek, a mint azt a Múzeumban láthatjuk, hol úgy a kardoknak, sarkantyúknak, zabláknak, kengyelvasaknak, mint a lőfegyvereknek történelmét ügyesen elrendezett, de a hely szűke miatt nem elég jól fölállított sorozatok magyarázzák. Rendkivűl értékes három, domborművekkel ékesített elefántcsont nyereg a XV. századból, minőt egész Európában csak tizenötöt ismerünk.
Az ellenreformatió korában, a XVII. század második felében, a jezsuita stil, a paróka, a czikornya, a kagyló-ornamentika, az egyenes vonal kerűlése csaknem egész Európában uralkodott a művészetben. Kivételt főleg Hollandia tesz naturalistikus protestans műstiljével, és Erdély, hol sem a protestanismus, sem a török szomszédság hatása nem engedte, hogy a barokk stil mesterkéltségét megkedveljék. Egyik erdélyi fejedelmünk sem viselt parókát, midőn minden német herczeg utánozta XIV. Lajost és I. Lipótot, s a Múzeumunkban fölállított ezen időbeli ékszerek, díszlánczok, férfi- és női övek, boglárok és hajtűk kedvezőleg különböznek tisztább, józan, magyaros stiljük által az akkori német és franczia ötvösök túlzó dagályos ízlésétől; csak az erdélyi szász nők ruhakapcsainak évtizedről évtizedre szaporodó csiga-díszén látszik a barokk stil hatása; Sebastian Hann, a szászok leghíresebb aranymívese sem tudja magát kivonni trébelt remek kancsójával a nyugati divat alól; technikája bámúlatos, de ízlése czikornyás és mesterkélt; compositióit német rézmetszetekből kölcsönzi. Érdekes még a Múzeum kincstárában a délszláv, bosnyák, dalmata és szerb ékszerek gyűjteménye.
Magyar ötvös-munkák a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárában.
Cserna Károlytól
A kegyeletes emlékek főleg a jelen századból valók. Ilyenek: Mária Antoinette hárfája, a szabadságharcz zászlói, Miksa mexikói császárnak, István nádornak, Liszt Ferencznek s más, részint meghalt, részint még elő nagyjainknak emlékei, ezüst és arany serlegei, koszorúi és ékszerei, melyek mindig érdeklik a látogató közönséget.
Az éremgyűjteményből a magyar emlékérmeknek lehető legteljesebb sorát, a többieknek csak szemelvényét állították ki. Az érmek nagy tömege el van zárva, s csak azoknak mutatják meg, kik ezen szakmával foglalkoznak. Természetes, hogy a magyar pénzek gyűjteménye Szent Istvántól fogva a mai napig a leggazdagabb.
Az állattár, mely a rovargyűjtemény ritka gazdagságával a szaktudósok különös figyelmét mindig magára vonta, az 1891-ki ornithologiai kongresszus alkalmával rendezett kiállítás óta a madarak biologiai összeállítása tekintetében mintáúl szolgálhat a múzeumoknak. Eddigelé egy múzeumban sem volt a madaraknak ily élethű kitömése és művészi csoportosítása nagyobb mértékben alkalmazva. Itt a tórészletben látjuk, a mint a vízi szárnyasok fiókjaikkal úszkálnak, nyújtózkodnak, a fészek felett lebegnek; a tojó pelyhes fiai mellett figyelő állást foglal, míg a gunár élelem után néz, s mások a nádas sűrűjében bújkálnak. A mocsárrészlet, a mocsár gázló világának miniatur képe, melyen itt-ott hol a víztűkör csillámlik ki, hol az iszapos ingovány, a zsámbékos terület, a sás és káka, a buzogányos gyékény s a nádsűrűséggel körűlvett rekettyefűz látszik. Vígan enyelegnek a bibiczek pelyhes fiaikkal a futó zsombék közt, a küzdő szalonkák, melyeknek minden egyes példánya más-más színű, a tiszta fehértől a legsötétebb színekig. Látjuk a kócsagokat, gémeket, darvakat természetes állásban és mozdúlatokban; a fűzfának víz felé hajló vékony ágán jégmadarak ülnek; lent az elterűlő iszapos nádas részen az ibiszek tanyáznak s rakják fészküket. Külön csoportokban látjuk a barkós czinegéket, a kékbegyeket, a függő czinegéket, hol a tojó a zacskószerű fészket a nádasban levő fűzek vagy nyárfák legvékonyabb ághegyeire építé, s míg a tojó az egyik fészekben költi tojásait, a hím a másik függő fészek tetejéről énekével mulattatja. Nagyszerűek a különféle sasok, hol veszekedve, hol fészkeikben zsákmányukat emésztve; a füles baglyok a faodúban, a túzok fiaival együtt búzaszemet keresve; továbbá az a gyűjtemény, melyben a madaraknak színbeli különféleségét tanulmányozhatjuk; ott látható végűl a fehér holló, varjú, csóka, fecske és veréb, úgy szintén a fekete veréb és héja, a vörhenyes fogoly és csóka. Minden szemlélő meggyőződik, hogy csak az ily fölállítás teszi a gyűjteményeket hasznosakká és tanúlságosakká.
Az ásványtár szintén egyik kiváló része a Nemzeti Múzeumnak. A herczeg Lobkovitz és herczeg Eszterházy híres gyűjteményeinek megvétele által és Semsey Andor fejedelmi bőkezűségéből, a ki tíz év alatt közel kétszázezer forintot áldozott az ásványtár folytonos gyarapítására, ez most annyira meggazdagodott, hogy midőn Európa ásványtárairól van szó, a budapestit a harmadik vagy negyedik helyen kell említeni. Mintaszerű úgy ízlésben, mint czélirányosságban a példányok oly fölállítása, hogy egy darab se legyen magasabban, mint úgy, hogy a kéz elérhesse s a szem az alatta levő felírást olvashassa, s e mellett a szekrények üvegeinek tükrözése se zavarja a szemlélőt.
Az ásványtár földtani része két termet tölt be, az egyikben a harmad- és negyedkori állatok maradványait látjuk. Ez a maga nemében egyetlen nagyszerű gyűjtemény, mert a benne levő tárgyak mind hazai leletek. Itt látjuk a mastodonok, dinotheriumok, acerotheriumok, tapirok csontjait és fogait, fogalmat adnak ezek azon kornak faunájáról, melyben ember még nem volt, melyet tehát életben emberi szem nem látott soha. Itt vannak továbbá azon negyedkori óriási állatok csontvázai, melyek hazánk területén éltek: a mammutok, ősbikák, szarvorrúak, ős-szarvasok, barlangi medvék, oroszlánok és híénák számos példányai, csaknem kivétel nélkűl magyarországi lelhelyekről. A második nagy teremben a rendszeres földtani gyűjteményt a különböző képletek szerint látjuk fölállítva. A képleteken (formátiókon) belől a példányok földrajzi sorban az állat- és növénytani rendszerek szerint rendeztettek be. Kiemeljük a magyarországi harmadkori képletet, a csehországi kréta-képletet, a Monte Balcóból kerűlt gyönyörű halakat, az opálban levő békát, az Erdő-Bényéről, a csehországi Bilinből és Eubőából való fossilflórát.
Az ásványok közt, melyek a többi teremeket töltik be, kitűnők (hogy csak a szemre legszebbeket említsük), a hazai bányákból kerűlt termésarany példányok, melyeknek jegeczedése a legváltozatosabb alakokban gyönyörködteti a szemlélőt; a kongsbergi termés ezüst; azon ezüst példány, melyet Cortez Mexikóból mutatványúl küldött V. Károly császárnak; az anyakőben levő gyémántok Braziliából és a Fokföldről; az antimonitok gyönyörű magyar példányai s a még szebb japániak; a vasérczek Gömörmegyéből, melyeknek némelyike oly fínom, mint a csipke; a selmeczi amethystek, a vörösvágási opálok, a pérúi smaragdok, a topázok, zafirok, rubintok oly alakban, a mint a természetben találtatnak. Itt láthatjuk csiszolt állapotban a féldrágaköveket, a jaspiszok, ágátok, amazonkövek, lapis lazulik, és a mokkakövek színpompáját. Különösen becses a meteorkövek és meteorvasak rendkivűl gazdag nagyszerű gyűjteménye.
A fűvészeti tár, melynek alapját Kitaibel és dr. Sadler herbáriumai, továbbá Hazslinszky és Lojka kryptogam-gyűjteményei teszik, eddig nem állt a múzeum többi osztályainak magaslatán. Most azonban Haynald Lajos kalocsai bibornokérsek növénytani hagyatékával egyszerre annyira meggazdagodott, hogy Európa nagy növénygyűjteményeivel bátran versenyezhet. Ismeretes, hogy az elhúnyt tudós egyházfejedelem különösen kedvelt herbáriumát gyarapítani soha meg nem szűnt, és semmi alkalmat el nem szalasztott, hogy azt nagybecsű gyűjteményekkel egészítse ki. Ehhez természetesen hozzá járúl még gyönyörű szakkönyvtára, melyben mindazon ritka nagybecsű, fényes kiállítású munkákat megtaláljuk, melyeket máshol, mint a világhírű múzeumok könyvtáraiban, ily teljességben alig láthatunk.
Azóta, hogy növénytárunk is ennyire növekedett, csakugyan elmondhatjuk az egész Nemzeti Múzeumról, mit De Linas „Histoire du travail” czímű művében a régiségtáráról mond: „A budapesti múzeum az európai fővárosokban fölállított legnagyobb gyűjteményeknek magaslatán áll”.
A Múzeum képtára az újabbkori festők műveit foglalja magában; a jelesebb magyar festőművészek a lehetőségig teljesen vannak képviselve termeiben; ezekről alább a „Festészet és szobrászat” czímű fejezet szól részletesebben. A magyar képek mellett itt őriztetnek még azon külföldi jelenkori képek is, melyeket a magyar képzőművészeti társúlat évenkénti kiállitásain bemutatott művek közűl képtárunk részére időről időre megszerzünk. Láthatók itt hírneves német, franczia, norvég, belga, olasz festők művei.
Az Országos Képtár eredetileg szintén a Magyar Nemzeti Múzeumhoz tartozott, később azonban az Akadémia palotájába helyeztetett el. Pyrker László egri érsek, a maga idejében híres német költő, midőn több évig a velenczei patriarchai méltóságot viselte, értékes velenczei képeket gyűjtött s azokat később a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. Gyarapították e gyűjteményt egyes pártfogók is; majd 1848-ban hozzá kerültek még az uralkodóház tulajdonából is azok a képek, melyek a Belvederben helyet nem találtak s előbb a pozsonyi királyi várnak, utóbb a budai királyi helytartóság termeinek falát díszítették. Az Országos Képtár azonban csak akkor nyert nagyobb fontosságot, mikor az ország Esterházy herczeg képtárát, kézirajz- és rézmetszet-gyűjteményével együtt 1,300.000 forinton megvette. Ez a híres képtár, mely a herczegnek Bécsben a Mariahilfen díszkerttel környezett palotájában volt fölállítva, két emberöltő óta a bécsi magángyűjtemények közt, ha a képek számára nézve nem is, de műértékére nézve az első helyet foglalta el. Midőn a herczeg a kertet és palotát a hatvanas évek elején Bécs városának eladta, a képeket lehozatta Budapestre, hol az Akadémia épen akkor épülő palotájában a második és harmadik emeletet úgy rendezte be, hogy e gyönyörű gyűjtemény ott illően elhelyeztethessék abban a reményben, hogy az előbb-utóbb az ország birtokába kerűl s ezentúl a főváros egyik legnagyobb diszéűl fog szolgálni. Erre azonban Magyarország pénzügyeinek akkori ziláltsága mellett alig volt kilátás, s 1870-ben egy nemzetközi vállalkozó társaság alakúlt, hogy e képtárt megvegye s darabonként értékesítse. A londoni National Galery azonnal Budapestre küldte igazgatóját, hogy azokat a képeket, melyeknek megszerzését műtörténelmi tekintetben szükségesnek tartaná, válogassa ki. Mündler Ottó, a hírneves műértő s egy időben a Louvre egyik becsűse, Boxall, a londoni képtár igazgatója, továbbá Van Haanen bécsi festőművész, egyenként megvizsgálták a képeket, és egymástól függeltenűl a gyűjteményt körűlbelűl három millió frankra becsűlték. Ez egybehangzó becslések alapján a magyar kormány és az országgyűlés 1871-ben megvette e nevezetes műkincseket s ezekhez hozzá csatolták a Magyar Nemzeti Múzeum régi képeit. Így alakúlt meg az Országos Képtár, melyet azóta még Ipolyi Arnold beszterczebányai püspök régi képeinek egy érdekes sorozatával gazdagított, s mely az évi dotáczióból, habár csekély mértékben, mégis folyvást szaporodik.
Az Országos Képtár nem vetélkedhetik ugyan az európai nagy fővárosok képtáraival, de a másodrendű képtárak közt előkelő helyet foglal el, s műtörténelmi tekintetben nagyobb nevezetességű, mint bármely provincziális képtár Német- vagy Francziaországban. A régi umbriai és toskánai iskolákat képviselő sorozatok nagyon hiányosak ugyan, de azért nehány fontosabb kép előkelő művészekkel ismerteti meg a nézőt. Így a perugiai Bernardino Betti-il Pintoricchiótól, s a forli-i Marco Palmezzanótól látunk nagy gonddal festett Madonnákat, Rafael Santitól pedig itt van a világszerte ismeretes „Madonna Jézussal és Szent Jánossal”, melynek érdekességét befejezetlen volta csak fokozza, minthogy így észlelhetjük rajta a mesternek képei alkotása közben való eljárását. A firenzei mestereknek az Országos Képtárban őrzött művei közűl az első hely Ridolfo Ghirlandajónak „Jézus imádását” ábrázoló képét illeti meg. Jobban megismerhetjük az Országos Képtárban a lombardiai festést. A régibb korszakról Ambrogio Borgognone „Krisztus siratása” ad fogalmat. Tanítványának Bernardino Luininak gyönyörű Madonnái a gyűjtemény legszebb gyöngyei közé sorolhatók, de még sokkal nagyobb művészi becsű ezeknél Bernardino de' Contitól „Mária a gyermek Jézussal”, melyet épen úgy, mint e festőnek egyéb képeit, példáúl a „Madonna Littá”-t Pétervárott, s a „Belle Ferroničre”-t Párisban, sokáig Leonardo da Vincinek tulajdonították. Végre a lombardiai művészek egyik legnagyobbjától, Rafael vetélytársától, Sodomától is van a képtárban egy bájos „Szent család”. A szoros értelemben vett velenczei festés sorozata rendkivűl gazdag. A muranói festőműhelyt egy érdekes Madonna képviseli, mely méltán tulajdonítható magának Antonio Vivarininek. A Belliniek korszakát Gentile remeke: Caterina Cornarónak, Cyprus királynéjának arczképe, és Basaiti „Szent Katalin”-ja jellemzik. A velenczei festés fénykorából látunk egy arczképet Giorgionétől, mely egyenrangú Firenzében őrzött „Maltai lovag”-jával, egy leány arczképet Palma Vecchiótól, egy gyönyörű férfi arczképet Lorenzo Lottótól, Tintorettótól a „Házasságtörő nő”-t s nehány arczképet. Végre a hanyatlás korszakabeli képek közűl kiválnak Tiepolo, Bernardino Bellotto és Guardi kitűnő művei. A velenczei festés mellékágait jól képviselik Crivelli, Previtali, Girolamo da' Libri és Paolo Caliari festései. A nevezetes ferrara-bolognai iskolát is jól megismerhetjük az Országos Képtárban. Régibb szakából valók hazánkfiának Pannoniai Mihálynak „Cerese” és Filippo Mazzuola „Szent Kristóf”-ja. A felvirágzás korszakát ismertetik Francesco Franciának és tanítványainak művei: Correggio „Madonná”-ja ez iskola leglángeszűbb festőjéről nyújt fogalmat, míg Dosso és Garofalo irányát szintén tanúlmányozhatjuk nehány képen. A Carracciak és követőik törekvéseit számos kép ismerteti, bár ezek közűl egy sem tartozik alkotóik kiváló művei közé. A nápolyi iskolát végre főleg Ribera kitűnő festései mutatják be méltó módon.
Spanyolország festészete, hazáján kivűl, ritka helyütt tanúlmányozható alaposabban, mint az Országos Képtárban. A XVI. századi Vincente Yuanestől fogva a XIX. században elhalt Goyáig az iberiai félsziget művészeinek hosszú sorozatával ismerkedünk itt meg; és ha a legnagyobb, Velasquez hiányzik belőle, kárpótlás ezért az, hogy vetélytársát, Murillót, hat művében csodálhatjuk, és hogy Nicolas de Villaciis „Szent Rózá”-ja, a spanyol festés e remeke, egy, a pyrenaei hegyeken inneni képtárakban teljesen ismeretlen nagy művésznek a működését teszi szemlélhetővé.
A franczia festők alkotásai közűl a közönség bámúlatát méltán felkelti Claude Lorrainnek a kiváló tájképfestőnek egyik remeke.
Az Országos Képtár XXI. terme: Németalföldi képek.
Kimnach Lászlótól
A németalföldi művészet első korszakából való képek közűl Hans Memlingnek „Kálváriá”-ja válik ki, mely méltán sorakozik a mesternek Brugesben levő remekeihez. A XVI. századiak közt Colyn Van Nieucasteel gyönyörű arczképei vonják magukra a néző figyelmét, ép úgy, mint Antonis Moor remekei: II. Fülöp és Tudor Mária arczképei. A XVII. századi nagy föllendűlés korát Rubens, Van Dyck és Jordaens művein kivűl a Bruegheleknek, Tenierseknek és társainak számos munkája ismerteti, melyek közt az első helyet Gonzales Cocques képe foglalja el: a „Van Eyck család”, mely már alkotása idején is híres festés volt.
A hollandi mesterek műveinek gazdag sorozata ép oly tanúlságos, mint élvezetes; ez az Országos Képtár fő büszkesége. Városról-városra látjuk itt a hollandi helyi iskolák remekeit mintaszerűen elrendezve és fölállítva, köztük néhány oly festőművész munkáját, kinek nevét eddig csak oklevelekből, nem pedig műveikből ismertük. Az amsterdami festők közűl kiválnak Nikolaes Elias, Thomas de Keyzer kitűnő arczképekkel, Rembrandt „József álmá”-val és „Filosofus”-ával, Hondekoeter és Weenix állatképeikkel, Aart van der Neer tájképeivel, Willem van de Velde tengeri tájképével. A haagai festők képei közűl Abraham van Beyerenéi érdemelnek kiváló figyelmet. A haarlemi festők nevezetes csoportjából Frans Halsnak és fiának, az Ostade testvéreknek, a Ruysdael család tagjainak, Wouwermansnak és Berghemnek alkotásaiban gyönyörködhetünk. A delfti képek közt látjuk a képtár egyik legbecsesebb remekét, egy fiatal leányt ábrázoló képet Jan Vermeer van Delftől; a leydeni mesterek művei közt a nagy satyrafestőnek, Jan Steennek egyik legkiválóbb alkotását, a dortrechti festők művei közt pedig Aalbert Cuyp bámulatos tájképeit. Az utrechti művészcsoportot végre a Both testvérek, Moreelse és Poelenburg művei képviselik.
A német festés különböző irányai szintén jól megismerhetők az Országos Képtárban. A kölni iskolát nehány jó példányban tanúlmányozhatjuk. A nürnbergi iskolát Dürernek egy remek arczképe ismerteti; Lucas Kranach sajátszerű művészetét gazdag sorozat képviseli, melyből kiválik a Szent Katalint ábrázoló képe, a legbájosabbak egyike, melyet valaha festett; a későbbi kort a Roos család, Dietericy, Rafael Mengs és Angelika Kaufmann képein tanúlmányozhatjuk.
Végre a kontinens képtáraiban alig képviselt angol festésnek is két szép alkotását őrzi az Országos Képtár, egy arczképet Reynoldstól és egy állatképet Morlandtól.
A hely szűke nem engedi a kézirajz- s a gazdag réz- és fametszet, továbbá a karcz-gyűjtemény kiállítását; a magyar arczképek nevezetes gyűjteménye rézmetszetekben és kőnyomatokban több száz kötetben pontosan van lajstromozva s betűrend szerint rendezve, művészeink gyakran használják.
A Történelmi Képcsarnok nem annyira művészeti, mint történelmi tekintetben méltó a figyelemre. Eddig a budai várbazárnak képgyűjtemény számára kevéssé alkalmas helyiségeiben volt fölállítva, most a Városliget csinos műkiállitású épületében helyezik el, hová a templomokból lemintázott középkori és renaissance síremlékek gipsz másolatait is el fogják helyezni.
A Történelmi Képcsarnok helyére a néprajzi gyűjteményt helyezik át a várbazárba. E gyűjtemény eddigelé csak kezdetleges; de már is nevezetesek benne a Reguly és Pápay által Szibériában szerzett ural-altáji törzsek fegyverei, szerszámai, öltözékei; a Vikár Béla által gyűjtött finn néprajzi tárgyak; a kelet-ázsiai gyűjtemény, különösen a borneói és sziámi tárgyak, melyeket Xántus János hozott a föld körűl tett útazásából; továbbá a mexikói és közép-amerikai emlékek, főleg pedig a fegyverek és ékszerek, melyeket gróf Teleki Samu Afrika ismeretlen belsejéből a Kilimandsaro hegység körűli kutatásai alkalmával szerzett és a Múzeumnak ajándékozott. Itt van továbbá kezdete azon gyűjteménynek, melyben hazánk minden különböző nemzetiségi lakóinak sajátos öltözéke és ékszerei, eszközei és szerszámai, hangszerei és fegyverei, a házi ipar különféle készítményei, az agyagedények s a kötés, fonás, hímzés, csipkeverés és szövés termékei a magyarországi népségek életének képét állítják előnkbe, megmentvén a megmenthetőket, míg a gyáripar és a terjedő művelődés a most oly jellemző külön sajátságokat el nem mossák.
Az iparművészetek terén az 50-es években Európaszerte megindúlt mozgalom elől Magyarország sem zárkózott el. A mint a nyugati országokban egymásután keletkeztek az iparművészeti múzeumok, az 1868-ik évi párisi világtárlat után Magyarországon is élénken kezdtek foglalkozni egy hasonló intézmény tervével. A képzőművészeti társúlat és az ipar-egyesűlet arra vállalkoztak, hogy a tervet magánadakozás útján valósítják meg és e czélból egy százas bizottságot alkottak. Az Iparművészeti Múzeum első alapját azonban az országgyűlés 1872-ben veté meg azzal az 50.000 frttal, melyet az 1873-ik évi bécsi világtárlat alkalmából eszközlendő vásárlásra megszavazott. Az ekként keletkezett gyűjtemény kiválóan kelet-ázsiai porczellán és bronz tárgyakból, továbbá magyar házi ipari szövetekből és viseletekből, meg XVII. és XVIII. századbeli magyar hímzésekből állott és 1874-ben ideiglenesen a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőcsarnokában, majd 1877-ben a Képzőművészeti Társúlat Andrássy-úti palotájában nyert helyet. A költözködéssel kapcsolatban az állam átvette a százas bizottságtól az új intézményt és tetemesen gyarapítá a Magyar Nemzeti Múzeum által örök letéteményűl átengedett tárgyakkal. E letétemény XVII. és XVIII. századbeli magyar ón-mázos edényekből, olasz majolikákból, európai régi porczellánból, üvegből, egyiptomi és olasz bronz tárgyakból, XV. és XVI. századbeli egyházi hímzett bársony öltönyökből állott. Azóta részint az állami javadalomból eszközölt szerzemények, részint nagylelkű adományok következetesen gazdagították a múzeumot. Különösen említésre méltó a keramikai gyűjtemény, mely a középkori kályha fiókoktól kezdve mindent, kivált pedig a holicsi és egyéb gyárak XVII. és XVIII. századbeli termékeit egybefoglalva a magyar keramika történetének teljes képét nyújtja. Jelentékenyen gyarapodott az egyházi öltönyök gyűjteménye is, mely gazdagság tekintetében a legelsők közé tartozik. Becses kincsei a múzeumnak továbbá a magyar hímzések és az Erdélyben gyűjtött keleti szőnyegek, a mely utóbbiak között vannak olyanok is, a milyenekkel más európai gyűjtemény alig dicsekedhetik. A múzeummal kapcsolatos galvanoplasztikai intézet eddig 250 magyarországi ötvösmű másolatát készíté el, melyeket a külföldi hasonló intézetek is megszereztek. E még fiatal, de folyton erősbödő intézet tevékenységének két legfényesebb mozzanata a régi magyar (írott és nyomtatott) könyveknek 1882-ben és az ötvösműveknek 1884-ben rendezett tárlata volt.
