3. A POLITIKAI INFORMÁCIÓK ÁRAMLÁSA
3. A POLITIKAI INFORMÁCIÓK ÁRAMLÁSA
A lapok a külföldi híranyag zömét a bécsi K. K. Correspondenz Bureau budapesti fiókjától szerezték be, amely nyolcvan forint előfizetési díj fejében kőnyomatos híranyagot szállított a szerkesztőségekbe. Néhány évig a magyar „Pannonia távsürgöny-intézet” próbálkozott a kétirányú hírközlés kiépítésével, de működését kénytelen volt beszüntetni, jóllehet a Correspondenz Bureau ellen számos panasz merült fel: a táviratok késve érkeztek Pestre, néha olyan sürgönyöket adtak ki, amelyek a bécsi lapokban már megjelentek, sürgönyeik drágák voltak. A külföldi hírek másik forrását a külföldi lapok képezték, további csekély hányaduk – elsősorban Bécsből – „magántávsürgönyként” futott be.
A külföldi lapok közül a leggyakrabban természetesen a bécsi lapokat idézték, így a két Pressét, a Wiener Abendpostot, a Wiener Zeitungot, a 36Fremdenblattot. A bécsiek mellett azonban találkozhatunk Európa szinte minden jelentősebb újságjával. A magyar konzervatív és liberális sajtó igen könnyen rátalálhatott a felfogásának leginkább megfelelőre: elegendő a legtöbbet idézetteket említeni, például az angol Daily Newst, a Timest, és Globe-ot, illetve a francia Constitutionelt, Libertét és France-ot. Az említett napilapok nemcsak a hírforrások szerepét töltötték be, hanem igen gyakran újságjaink vitapartnerei is voltak. Vezető politikai lapjaink érzékenyen reagáltak a külföldön megjelent, magyar ügyeket érintő cikkekre, ebből számos hosszúra nyúlt hírlapi vita is keletkezett – így a bécsi és a magyar lapok vitája a kiegyezésről.
A belföldi híreket a „kőnyomatosok” szállították, amelyek – Bodor Zsigmond meghatározása szerint – „az eseményeket nyomon követik és kövön nyomtatják”. A budapesti szerkesztőségeknek, sőt a bécsi Correspondenz Bureau-nak is szállította a híreket Lichtenstein Z. Lajos Pester Correspondenz c. kőnyomatosa. Versenytársa, az 1875-ben alapított Budapester Correspondenz valóságos hatalommá nőtte ki magát. Létrehozója és tulajdonosa, Futtaky Gyula bennfentesként forgolódott az uralkodó körökben. A két kőnyomatos egyesüléséből létrejött Ungarischer Correspondenz a hazai híreket a külföld irányába francia nyelvű változatban is (Correspondenz Hongroise) közvetítette. Magyar nyelven jelent meg a Budapesti Tudósító című hírlapinformáló kiadvány. A hivatalos lap a Budapesti Közlöny volt, amelynek személyi híreit, rendeleteit a többi lap is ismertette. De a lapok egymástól is átvették híreiket (ha a forrás megjelölése nélkül, az eredeti közlő nem késett a méltatlankodással), hiszen egyikük a kormány, másikuk a klérus, megint másik a gazdasági élet irányába tájékozódott, s volt ezért a megfelelő területen jobban informált.
A hazai hírlapok is alkalmaztak események többé-kevésbé hiteles előadásáért megjelentetett soronként fizetett embereket, mai kifejezéssel külső munkatársakat, akkori nevén „penny a liner”-eket, vagyis „egy sor – egy krajcártudósítókat.” A munkásmozgalmi hírek például többnyire általuk kerültek be a hírrovatba.
Az országgyűlés ülésein mindig megtelt a hírlapírók karzata, akik inkább sebesírással, semmint gyorsírással jegyezték a szónokokat. Mivel nem tudtak gyorsírni, s a szónok gyakran tőlük távol beszélt, feljegyzéseiket csak segédeszközként használhatták, annak alapján az elhangzottakból csak kivonatot tudtak adni. A gyors és pontos tájékoztatás céljára 1869-től Maszák Hugó és Egyesy Géza parlamenti gyorsírók létrehozták a (nem hivatalos) kőnyomatos Országgyűlési Értesítőt. (1877-től Ungarische Post címmel német változata is megjelent.) A kőnyomatos kiadvány alapjául a hivatásos gyorsírók feljegyzései és a beszédeknek a szónokok által átnyújtott fogalmazványai szolgáltak. Utóbbiak beszerzése, továbbá a sokszorosítás időbe telt, s ezért a szerkesztőségek a „kőnyomatost” gyakran csak késve kapták meg. A kialakult eljárás szerint az előző napi ülésről ezért mindig csak kivonatot adtak, majd a következő számban teljes terjedelmében – olykor folytatásokban – 37ismertették a nevesebb szónokok beszédeit. A megyei tudósítások a hagyományos módon, az önkéntes vidéki levelezők tollából származtak (honoráriumuk többnyire a díjtalan előfizetés volt). A megyék politikai szerepe azonban rohamosan csökkent, s csak helyi érdekességük lévén, ismertetésük hovatovább kiszorult a fővárosi sajtó hasábjairól.
A bíróságok fokozatosan kialakított nyilvánossága és szóbelisége viszont újabb megnyíló hírforrást jelentett. A törvényszéki híreket a Magyar Híradó, a rendőrségieket a Gyors Futár című kőnyomatos szállította a szerkesztőségekbe. A vidéki eseményekről: képviselőválasztásokról, népgyűlésekről, tisztújításokról, kérvényezési akciókról, olvasókörök alakításáról, hatósági visszaélésekről többnyire csak a helyi lapok vagy önkéntes levelezők útján, jó néhány napos késéssel közöltek értesítést. Így gyakori volt a cáfolat, ellenvélemény, sőt a hírlapi polémia is. Valamennyi orgánummal szemben már egykorúan megfogalmazódott az a panasz, hogy a vidéki élet eseményeinek bemutatását elhanyagolják, továbbá, hogy újdonságrovatuk gyenge, lényegében csak szerkesztés nélkül összehányt, összeollózott értesülésekből áll, végül, hogy elhanyagolják a kereskedelem és ipar érdekeit.
A lap irányához közel álló politikusok szállították a híreket a politika „ informális (nem intézményes) fórumairól, a bécsi Burgból, a miniszterelnökségről, a kaszinóból, a pártklubokból. Az egyes irányzatok gyakorta vádolták ellenfeleiket azzal, hogy nem a tényeket ismertetik, hanem csak a titkokat szellőztetik. (Ma már tudjuk, hogy a döntéshozatal valójában ténylegesen kabinetpolitika jellegű volt, hiszen a minisztérium uralkodói előzetes jóváhagyás nélkül érdemi kérdésekben döntést nem hozhatott, s a sajtó és az információs rendszer csak ezt a tényt tükrözte vissza.)
A kormány a miniszterelnökségi sajtóosztály útján közvetlenül befolyásolta a sajtót. Itt születtek a külpolitikai lépéseket előkészítő Napló- és Lloyd-cikkek, a „dementik” (cáfolatok) s a miniszterelnök által sugalmazott, gyakran annak személyes érdekét szolgáló cikkek. A „Pressbureau” első főnöke Ludassy (Gans) Mór, a bécsi magyar konzervatívok lapjának, a Debatte-nak szerkesztője lett, majd amikor Andrássy magával vitte Bécsbe a külügyminisztérium sajtóosztályára, helyére rövid ideig Toldy István, azután Halász Imre, a Pester Lloyd munkatársa került, aki eltávolította a franciabarát újságírógárdát (Kaas Ivor, Toldy István, Dóczy Lajos) és a német sajtóval keresett szorosabb kapcsolatot. Lónyay Menyhért miniszterelnök bukása után hosszú időre Berczik Árpád nyert kinevezést a sajtóiroda élére, aki az Ábrányi testvérekkel (Kornél és Emil), Kvassay Edével, Németh Ignáccal, Kun Bélával, Kleinman Lipóttal dolgozott együtt ezekben az években. A sajtóiroda alkalmazottai – az itt fel nem soroltak is – egyúttal a német vagy magyar kormánylapok újságírói voltak, néhányan közülük a Reformnál működtek, s ha második állásuk nyilvánosságra került, az ellenzéki sajtó nem késett a „leleplezéssel”. (Ludassy még egészen szoros kapcsolatokat épített ki a kormánypárti lapokkal, később a kormány és a Deák-párt már egyetlen lappal sem vállalt szolidaritást.)
