I. SZÍN.
Northampton. Szoba a várkastélyban.
Hubert, két Porkoláb-bal jő.
HUBERT.
Hevítsd izzóra e vasat; te meg
Állj e kárpit mögé: s ha lábam a föld
Keblére toppan, hát rohanj elő,
S kötözd erősen székhez a fiút,
A kit velem lelsz. Jól vigyázz; eredj!
Hevítsd izzóra e vasat; te meg
Állj e kárpit mögé: s ha lábam a föld
Keblére toppan, hát rohanj elő,
S kötözd erősen székhez a fiút,
A kit velem lelsz. Jól vigyázz; eredj!
1. PORKOLÁB.
Van teljhatalmad erre, gondolom?
Van teljhatalmad erre, gondolom?
HUBERT.
Jer, kis öcsém, jer! Egy szóm lesz veled.
Arthur jő.
| Csúf aggodalmak! Láss hozzá! ne félj. | (Porkoláb-ok el.) |
Arthur jő.
ARTHUR.
Jó reggelt, Hubert.
Jó reggelt, Hubert.
HUBERT.
| Jó reggelt, kis herczeg. |
ARTHUR.
Oly kicsi herczeg, a mily csak lehet,
Bár több lehetni oly nagy czíme van.
Komor vagy.
Oly kicsi herczeg, a mily csak lehet,
Bár több lehetni oly nagy czíme van.
Komor vagy.
HUBERT.
Volt már vígabb kedvem is.
Volt már vígabb kedvem is.
ARTHUR.
Oh boldog Isten! Hisz’ rajtam kivül
Bús lenni oka sincsen senkinek;
Pedig fransz földön laktomban, tudom,
Sok úrfi oly komor volt mint az éj,
Merő hívságból. A kereszt-vizemre!
Csak én fogoly ne volnék – őrzenék
Juhot bár – mily vidor lennék napestig!
Sőt itt is az; csak a nagybácsira
Gyanúm ne volna: mit forral megint.
Fél tőlem, én is tőle. Tehetek
Én róla, hogy Godofréd volt apám?
Nem, úgy-e? Nem bizony. Adná az ég:
Volnék fiad! szeretnél, úgy-e, Hubert?
Oh boldog Isten! Hisz’ rajtam kivül
Bús lenni oka sincsen senkinek;
Pedig fransz földön laktomban, tudom,
Sok úrfi oly komor volt mint az éj,
Merő hívságból. A kereszt-vizemre!
Csak én fogoly ne volnék – őrzenék
Juhot bár – mily vidor lennék napestig!
Sőt itt is az; csak a nagybácsira
Gyanúm ne volna: mit forral megint.
Fél tőlem, én is tőle. Tehetek
Én róla, hogy Godofréd volt apám?
Nem, úgy-e? Nem bizony. Adná az ég:
Volnék fiad! szeretnél, úgy-e, Hubert?
HUBERT (félre).
Ha szólok, ez ártatlan csevegés
Felkölti bennem holt irgalmomat:
Tehát dologra; végezzünk hamar.
Ha szólok, ez ártatlan csevegés
Felkölti bennem holt irgalmomat:
Tehát dologra; végezzünk hamar.
ARTHUR.
Beteg vagy, Hubert? Oly halvány az arczod.
Oh, vajha volnál egykissé beteg,
Hogy én virraszszam ágyad’ reggelig;
Jobban szeretlek, mint engem te, lásd.
Beteg vagy, Hubert? Oly halvány az arczod.
Oh, vajha volnál egykissé beteg,
Hogy én virraszszam ágyad’ reggelig;
Jobban szeretlek, mint engem te, lásd.
HUBERT (félre).
Beszéde mindjárt meghóditja keblem’. –
A szörnyű kínzást ajtón dobja ki!
Sietni kell, mert elhatározásom
Lágy női könyben mindjárt elpotyog. –
Nem szép az írás? nem olvasható?
Beszéde mindjárt meghóditja keblem’. –
| Olvasd, kis Arthur. | (Papírt mutat.) |
| (Félre.) | Ejnye balga nedv! |
Sietni kell, mert elhatározásom
Lágy női könyben mindjárt elpotyog. –
Nem szép az írás? nem olvasható?
ARTHUR.
Oh szép, nagyon is, ily rút tartalomhoz,
Ki kell taszítnod mind a két szemem’
Tüzes vassal, Hubert?
Oh szép, nagyon is, ily rút tartalomhoz,
Ki kell taszítnod mind a két szemem’
Tüzes vassal, Hubert?
HUBERT.
| Ki kell, fiú. |
ARTHUR.
És megteszed?
És megteszed?
HUBERT.
| Meg. |
ARTHUR.
Ha csak fejed fájt, én zsebkezkenőm’
Kötöttem, ládd-e, homlokod köré
(Az volt a legszebb, herczegnő himezte),
Azóta vissza sem kértem soha;
Kezembe’ tartám éjfélig fejed’,
És, mint az óra fürge perczei,
Fel-felvidítám a nehéz időt,
Kérdezve tőled: „hol fáj?” és: „mi kell?”
Vagy: „mit csináljak enyhítésedűl?”
Sok pórfi szunnyadt volna csendesen,
Nem vetted volna egy nyájas szavát;
Hanem királyfi volt az ápolód.
Gondolhatod most, e nagy szeretet
Csak színlés, tettetés: gondold, ha tetszik.
Ha Isten úgy akarta, hogy te bánts,
Hát bántanod kell. – Kisütöd szemem’?
E két szemet, melyek terád soha
Görbén se néztek s nem fognak soha?
| Van hozzá szived? |
Kötöttem, ládd-e, homlokod köré
(Az volt a legszebb, herczegnő himezte),
Azóta vissza sem kértem soha;
Kezembe’ tartám éjfélig fejed’,
És, mint az óra fürge perczei,
Fel-felvidítám a nehéz időt,
Kérdezve tőled: „hol fáj?” és: „mi kell?”
Vagy: „mit csináljak enyhítésedűl?”
Sok pórfi szunnyadt volna csendesen,
Nem vetted volna egy nyájas szavát;
Hanem királyfi volt az ápolód.
Gondolhatod most, e nagy szeretet
Csak színlés, tettetés: gondold, ha tetszik.
Ha Isten úgy akarta, hogy te bánts,
Hát bántanod kell. – Kisütöd szemem’?
E két szemet, melyek terád soha
Görbén se néztek s nem fognak soha?
HUBERT.
Megesküvém; most vassal pörkölöm ki.
Megesküvém; most vassal pörkölöm ki.
ARTHUR.
Ah! ez csak ily vas korban lehető.
De hiszen a vas, bár izzó-vörös,
A míg szememhez ér, feliszsza könyem’,
S tüzes haragját e szerint maga
Ártatlanságom nedve oltja ki;
Búvában akkor rozsda rágja szét,
A mért tüzes volt, hogy szememnek ártson.
Tudnál keményebb lenni, mint a vert-vas?
Angyal ha jönne s mondaná nekem,
Hogy a szemem’ Hubert kiszúrja, még se
Hinném; se másnak, Huberten kivül.
Ah! ez csak ily vas korban lehető.
De hiszen a vas, bár izzó-vörös,
A míg szememhez ér, feliszsza könyem’,
S tüzes haragját e szerint maga
Ártatlanságom nedve oltja ki;
Búvában akkor rozsda rágja szét,
A mért tüzes volt, hogy szememnek ártson.
Tudnál keményebb lenni, mint a vert-vas?
Angyal ha jönne s mondaná nekem,
Hogy a szemem’ Hubert kiszúrja, még se
Hinném; se másnak, Huberten kivül.
HUBERT.
Porkolábok jönnek, kötéllel, vassal stb.
| Gyertek be, hé! | (Toppant.) |
| Tegyétek a parancsom’. |
ARTHUR.
Jaj, jaj! ne bánts Hubert, ne bánts! szemem
Már e bakók láttára oda van!
Jaj, jaj! ne bánts Hubert, ne bánts! szemem
Már e bakók láttára oda van!
HUBERT.
Mondom, kötözd meg; addszi a vasat.
Mondom, kötözd meg; addszi a vasat.
ARTHUR.
Jaj, jaj! mi szükség e bősz durvaságra?
Hisz meg se moczczanok, mint egy darab kő.
Hubert, ne köttess meg, az Istenért!
Hallgass ki, Hubert; küldd el ezeket,
Oly csendesen megűlök, mint a bárány.
Egy moczczanást, rúgást, szót nem teszek,
A vasra sem tekintek mérgesen.
Csak űzd el e két embert, s megbocsátom,
Akármi kínzást tészsz rajtam magad.
Jaj, jaj! mi szükség e bősz durvaságra?
Hisz meg se moczczanok, mint egy darab kő.
Hubert, ne köttess meg, az Istenért!
Hallgass ki, Hubert; küldd el ezeket,
Oly csendesen megűlök, mint a bárány.
Egy moczczanást, rúgást, szót nem teszek,
A vasra sem tekintek mérgesen.
Csak űzd el e két embert, s megbocsátom,
Akármi kínzást tészsz rajtam magad.
)
HUBERT.
No, várjatok kün; hagyjatok magunkra.
No, várjatok kün; hagyjatok magunkra.
1. PORKOLÁB.
| Sokér’ nem adnám, hogy itt nem leszek. | (Porkolábok el.) |
ARTHUR.
Oh jaj! kiszidtam egy barátomat:
Nézése zordon, de jó szíve van. –
Hídd vissza, hogy részvéte a tiédet
Éleszsze föl.
Oh jaj! kiszidtam egy barátomat:
Nézése zordon, de jó szíve van. –
Hídd vissza, hogy részvéte a tiédet
Éleszsze föl.
HUBERT.
Fiú, készítsd magad’.
Fiú, készítsd magad’.
ARTHUR.
Hát nincs menekvés?
Hát nincs menekvés?
HUBERT.
Nincs; tartsd a szemed’.
Nincs; tartsd a szemed’.
ARTHUR.
Oh Istenem! bár a tiédbe csak
Egy szálka, porszem, hajszál volna most,
Vagy bármi e becses érzéknek árt:
Hogy érzenéd, mily kínos ott az is,
S elszörnyekednél bősz szándékodon.
Oh Istenem! bár a tiédbe csak
Egy szálka, porszem, hajszál volna most,
Vagy bármi e becses érzéknek árt:
Hogy érzenéd, mily kínos ott az is,
S elszörnyekednél bősz szándékodon.
HUBERT.
Hát ezt igérted? Hallgass, fogd be a szád’.
Hát ezt igérted? Hallgass, fogd be a szád’.
ARTHUR.
Két száj se volna sok, Hubert, midőn
A két szemet kell védenünk vele.
Ne mondd, fogjam be a szám’; oh ne, Hubert;
Inkább, ha tetszik, vágd ki nyelvemet,
Csak a szemem’ ne bántsd. Oh, a szemem’ ne!
Ha másért nem, csak hogy nézhesselek.
Ni! eszközöd kihült; bizony ki az!
Lám, ő se bánt már.
Két száj se volna sok, Hubert, midőn
A két szemet kell védenünk vele.
Ne mondd, fogjam be a szám’; oh ne, Hubert;
Inkább, ha tetszik, vágd ki nyelvemet,
Csak a szemem’ ne bántsd. Oh, a szemem’ ne!
Ha másért nem, csak hogy nézhesselek.
Ni! eszközöd kihült; bizony ki az!
Lám, ő se bánt már.
HUBERT.
| Könnyű meghevítnem. |
ARTHUR.
Nem azt ugyan; meghalt búvában a tűz,
Hogy, bár az ember kényelmére van
Teremtve, ily méltatlan szörnyü czélra
Fordíttatik. – No, íme, nézd magad,
Nincs már e szénben semmi ártalom;
Az ég fuvalma, ím, elfújta lelkét,
Szórván fejére bűnbánó hamut.
Nem azt ugyan; meghalt búvában a tűz,
Hogy, bár az ember kényelmére van
Teremtve, ily méltatlan szörnyü czélra
Fordíttatik. – No, íme, nézd magad,
Nincs már e szénben semmi ártalom;
Az ég fuvalma, ím, elfújta lelkét,
Szórván fejére bűnbánó hamut.
HUBERT.
Csak rá lehellek, és föléled újra.
Csak rá lehellek, és föléled újra.
ARTHUR.
Akkor csak elpirítod újra, Hubert:
Szégyen miatt fog égni tetteden;
Sőt tán szemedbe szikrát is lövell,
És mint az eb, ha harczra mérgelik,
Hozzá kap őtet csipkedő urához.
Lám, minden eszköz, melylyel ártanál,
Megvonja tisztét; csak benned hiányzik
Az irgalom, mely tűzbe, vasba’ megvan,
Tudjuk pedig, mily irgalmatlanok.
Akkor csak elpirítod újra, Hubert:
Szégyen miatt fog égni tetteden;
Sőt tán szemedbe szikrát is lövell,
És mint az eb, ha harczra mérgelik,
Hozzá kap őtet csipkedő urához.
Lám, minden eszköz, melylyel ártanál,
Megvonja tisztét; csak benned hiányzik
Az irgalom, mely tűzbe, vasba’ megvan,
Tudjuk pedig, mily irgalmatlanok.
HUBERT.
Jó, láss, hogy élj: én nem bántom szemed
Bátyád egész kincstáraért se; bár
Megesküvém, fiú, és eltökéltem,
Hogy e tulajdon vassal kisütöm.
Jó, láss, hogy élj: én nem bántom szemed
Bátyád egész kincstáraért se; bár
Megesküvém, fiú, és eltökéltem,
Hogy e tulajdon vassal kisütöm.
ARTHUR.
Oh! most megint Hubert vagy; ekkorig
Álczát viseltél.
Oh! most megint Hubert vagy; ekkorig
Álczát viseltél.
HUBERT.
Csitt! Isten veled.
Bátyád ne tudja, csak holt híredet.
E kém kutyákat álhírrel tömöm meg.
Aludj’ te bátran, kedves kis fiú:
Nincs a világnak kincse, a miért
Illetne Hubert.
Csitt! Isten veled.
Bátyád ne tudja, csak holt híredet.
E kém kutyákat álhírrel tömöm meg.
Aludj’ te bátran, kedves kis fiú:
Nincs a világnak kincse, a miért
Illetne Hubert.
ARTHUR.
| Oh ég! köszönöm. |
HUBERT.
Hallgass! ne többet. Jer titkon velem;
Hallgass! ne többet. Jer titkon velem;
| Koczkára dobtam érted a fejem’. | (Elmennek.) |
