Verses krónikák
333Verses krónikák
A magyar reformáció bibliai történet-koncepciója verses művekben jelent meg először. A kezdeményező Farkas András volt, akinek Az zsidó és magyar nemzetről címen idézett "kisded krónikácskája" Gálszécsi István kátéjának függelékeként jelent meg 1538-ban. Életéről csak annyit tudunk, hogy 1531-ben beiratkozott a wittenbergi egyetemre; Gálszécsivel talán ott ismerkedett meg, s nem lehetetlen, hogy valamelyik abaúji vagy zempléni mezővárosban volt iskolamester vagy prédikátor.
Farkas András az ószövetségből ismert zsidótörténetet és a magyarok történetének egy-egy hasonló szakaszát állította énekében párhuzamba: a zsidók kijövetele Egyiptomból – a magyarok kijövetele Szkítiából; a zsidó királyság virágzása, a zsidók bűnei miatt azonban Isten ellenségekkel ostorozza őket – a magyar állam virágzása, különösen Mátyás alatt, majd a magyarok bűnei miatt a török pusztításai; Isten a prófétákat, majd Krisztust küldi a zsidókhoz, hogy megtérjenek, de nem hallgatnak a figyelmeztetésre, ezért a rómaiak végül elpusztítják a zsidó államot – Isten a magyarokhoz küld most igehirdetőket, a prédikátorokat, ha nem szívlelik meg szavaikat, az ország teljesen elpusztul a török által. Farkas koncepciójának gyökerei ferences és köznemesi előzményekre nyúlnak vissza: Laskai Osvát is a magyarok bűnei miatt Isten által küldött büntetésként fogta fel a török veszedelmet; Mátyás dicsőítésében, valamint Szapolyai János melletti állásfoglalásában pedig a Jagellókori köznemesség nacionalista szólamai térnek vissza Farkas énekében. De míg Laskai a "bűnöket" az eretnekségben, illetve a fejedelmeknek az egyház iránti nemtörődömségében jelölte meg, addig Farkas már a nagyurak erkölcsét, vagyonszerzését, pártoskodását és a katolikus egyháziakat okolja Isten jogos haragjáért. Az előreformáció gondolatát tehát éppúgy a mezővárosi reformáció igényeihez igazította, amint azt Ozorai is tette az Antikrisztussal kapcsolatos érvelése esetében. De miként Ozorai műve, úgy egyelőre Farkas éneke is még csak a kezdetet jelenti: a nagyurak bűnösségének gondolata, a vezetők felelőssé tétele az ország pusztulásáért majd a 40-es években fellépő énekszerzők műveiben fog kiteljesedni.
Farkas András legfőbb újdonsága – hatásában szinte Kézai hun – magyar azonosság elméletéhez fogható leleménye – a magyar és az ószövetségi zsidó történet között megfigyelhető párhuzamosság felismerése volt. Ez a párhuzam természetesen merőben formális, hiszen az ókori zsidóság egészen más társadalmi formáció keretében élt, mint a magyarok; az ószövetség sok történetében, szereplőjében, kijelentésében a magyar reformátorok mégis saját hazájuk és népük sorsára ismerhettek. A bibliai könyvek sokat szóltak a szabad zsidó parasztság elszegényedéséről, szolgaságba taszíttatásáról, uraik kegyetlenségéről, s többször élesen állást is foglaltak e jelenségekkel szemben, de beszámoltak az ókori zsidóságnak függetlenségéért vívott bátor harcairól, s arról, hogy a zsidó nép vérrel szerzett függetlenségét urai torzsalkodása és árulása miatt végül is nem tudta megőrizni. Ezek a tények szinte maguktól kínálkoztak egy olyan történeti párhuzam megszerkesztésére, amely a mezővárosi reformáció vallásos és társadalmi célkitűzéseit logikusan és szuggesztív erővel tudta összekapcsolni a török kérdésre adott felelettel. Ennek az elbibliásított nemzeti történetkoncepciónak a keretében a magyar prédikátorok, 334amint korábban már a huszita papok is, a zsidó próféták utódaivá léptek elő. Miként a forradalmi válságok idején történni szokott, a prédikátorok is "a múlt szellemeit idézik fel és állítják aggodalmukban szolgálatukba, kölcsönveszik neveiket, harci jelszavaikat, jelmezeiket, hogy ebben a hagyománytól megszentelt álruhában s ezen a kölcsönzött nyelven játsszák el a világtörténelem új jelenetét" (Marx). A magyar reformátorok többek között abban is különböztek Luthertől, hogy ők nem Pál apostol, hanem a fejedelmek bűneit ostorozó zsidó próféták jelmezét öltötték magukra.
A köznemesi nemzet-tudat a szittya – hun eredettel kérkedett, a 16. század tudós humanistái pedig a Mátyás-hagyományt állították nemzet-felfogásuk tengelyébe. Mindehhez a reformáció polgárias nemzet-szemlélete a kiválasztott nép bibliai analógiáját társította. Farkas András propagandisztikus krónikás éneke elindította azt a folyamatot, melynek során Attila, Hunyadi Mátyás mellé – sőt gyakran helyébe – Mózes, Gedeon, Dávid lépett a magyarság nemzeti példaképévé.
A magyar történet elbibliásítása után egy másik verses krónika, a következő fejezetben részletesen tárgyalt Batizi Andrásnak Meglőtt és megleendő dolgoknak teremtéstül fogva mind az ítéletig való históriája (1544), már az egész világtörténet bibliai koncepcióját tolmácsolta. Ennek a lényege az az Illés prófétának tulajdonított felfogás, amely a világ fennállásának idejét háromszor kétezer, azaz hatezer évben határozza meg. Az első kétezer esztendő a világ teremtésétől a törvények kiadásáig (Mózesig) tartott; a második Mózestől Jézusig (a törvény kora); a harmadik pedig Jézus óta tart (az Idvezítő kora). Az utolsó négyezer esztendőben – ugyancsak bibliai elképzelés (Dániel próféta jövendölése) szerint – négy monarchia váltja fel egymást. Az első a babilóni (Nabukodonozor), a második a perzsa (Cyrus és Darius), a harmadik a görög (Nagy Sándor) és a negyedik a római, mely Julius Caesar óta tart, mert ennek folytatása a német–római császárság is. Batizi így voltaképpen nem eseményeket beszél el, hanem az állítólag Isten által megszabott történelmi folyamat kereteit vázolja fel, emlékeztetve arra, hogy a Krisztus születésével kezdődő harmadik kétezer éves szakasz, az emberiség bűnei miatt, nem bizonyos, hogy beteljesedik. A világ közeli végének előjeleit is már jobbára mind elérkezettnek látta: Luther hite szerint, s Ozorai tanítását továbbfejlesztve hirdette, hogy a kereszténységre rátört már a lelki (pápa) és testi (török) Antikrisztus is, tehát az ítélet napja sem késhet soká. Az örök kárhozattól az embert csak a megtérés, vagyis a reformáció elfogadása mentheti meg. Míg Farkas a magyar nemzet, Batizi már az egész emberiség végpusztulását helyezi kilátásba a reformáció elutasítása esetére.
Batizin kivül Dézsi András debreceni prédikátor írt még egy hasonló szellemű verses bibliai világkrónikát Világ kezdetitül lött dolgokról (1548) címmel, de újabb gondolatot nem adott elődjének történetkoncepciójához. A reformáció történetírásának további fejlődése már prózai művekben történt. Farkas András és Batizi András történetfelfogását részletesebben és rendszeresebben a teljes világtörténetre és az egész magyar múltra a bibliafordító és történetíró Székely István alkalmazta.
