ELSŐ NEMZEDÉK
ELSŐ NEMZEDÉK
(RÓNAY LÁSZLÓ)
(RÓNAY LÁSZLÓ)
A Nyugat első vagy nagy nemzedékét mai helyzetünkből visszatekintve egységesnek látjuk abban a törekvésben, hogy radikálisan szakítani akart a századvég és a századelő konzervatív prózai hagyományaival, s igyekezett meghaladni azt az anekdotikus ábrázolásmódot, mely Mikszáth Kálmán művészetében ért a csúcsra. Tudott azonban, hogy e nemzedék legnagyobb prózaírója, Móricz Zsigmond nem maradt érzéketlen a mikszáthi ösztönzések iránt, de fontos formaszervezője az anekdota Krúdy Gyula írásművészetének is. A századforduló egyik döntő felismerése volt, hogy az írónak fokozott figyelemmel kell ábrázolnia a lélek mélyrétegeinek történéseit, azokat az álomi tájakat, melyekre Freud s nyomában nálunk Ferenczi Sándor irányította az írók figyelmét. Efelé tett elhatározó lépéseket Babits Mihály a Gólyakalifában, de Kosztolányi Dezső népszerű regényeit is úgy értékelte a kor irodalmi tudata, mint egy-egy fontos lélektani kérdés ábrázolásának kísérleteit.
Sokféle – és sokfelől megtermékenyülő – prózapoétikai próbálkozás jellemzi e nemzedék törekvéseit. Megfigyelhető, amint visszanyúlnak a "ködlovagok" örökségéhez, amikor tudatosították az író viszonyát anyagához, a nyelvhez, s ezzel olyan új kapcsolatot teremtettek alkotó és alkotása között, melyről joggal írhatta Cholnoky Viktor: "rettenetesen nehéz a próza, melyben nem a lendület sejteti a gondolatot, hanem maga a gondolat hordja a beszéd architektúrájának egész súlyát." Együtt járt e törekvésükkel a szerkesztés gondja, a kifejezésmód pontosságára, hitelességére való törekvés. "Feltárták – írja Márai Sándor –, néha alig érzékelhető, árnyalatfinom változatokban, nemes és tudatos eszközökkel a kifejezés új lehetőségeit, műfajokat alkottak és nemesítettek, a magyar nyelv, az irodalmi érzékelés titkait feszegették." Ebben a vonatkozásban az 1945 után is alkotó Füst Milán prózája kínálja a legjellemzőbb példákat: egyike volt azoknak, akik mélyre ástak az emberi lélekben, hogy feltárhassák benne a végesség szorongató érzését, s életünk teljességgel kecsegtető pillanataiban is figyelmeztessenek a halál meg nem szüntethető realitására.
Merőben más utat járt be, s folytatott 1945 után is, Tersánszky Józsi Jenő, aki ugyancsak tisztában volt az élet nyomorúságával, mégis arra intett hőseinek életútját végig követve, hogy megtalálhatjuk azokat a réseket, kibúvókat, melyek szabaddá és kötetlenné tehetnek. Bár ebben a korszakban nem alkotott már igazán jelentékeny műveket, az Egy kézikocsi története ugyanazt az életeszményt fejezi ki, amit jóval kevésbé félelmetes helyzetben a Kakuk Marci-történetek sugalltak.
88A felszabadulás történelmi pillanatában az első nemzedék írói túl voltak már pályájuk delelőjén, igazi szenzációt nem hoztak, nem is hozhattak. De jelenlétüknek, működésüknek nem elhanyagolható pátosza volt: személyükben a múlt folytonossága igazolódott. S ez a folytonosság nem egyszerűen azt jelentette, hogy a Nyugat prózai hagyománya a megváltozott történelmi feltételek között is teljesen megélhető és folytatható, hanem visszasejlett benne az a prózai örökség is, melyhez e nemzedék legnagyobbjai indulásuk idején visszatértek. Azt az erkölcsi, esztétikai szemléletet jelképezték, mely Kemény Zsigmond és Gyulai Pál prózájában nyerte első, érett kifejezését, s amely nem a megszépítő idealizmus szemével tekintett a kor nagy kérdéseire, hanem józan, a tényeket tisztelő racionalizmussal, melyre ennek az új korszaknak is szüksége volt feladatainak megoldásában.
FÜST MILÁN (1888–1967)
TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ (1888–1969)
NAGY LAJOS (1883–1954)
Laczkó Géza (1884–1953)
Lesznai Anna (1885–1966)
Hatvany Lajos (1880–1961)
Benedek Marcell (1885–1969) (Munkaközösség)
Dénes Zsófia (1885–1987) (Munkaközösség)
