Laczkó Géza (1884–1953)
120Laczkó Géza (1884–1953)
(KISS FERENC)
(KISS FERENC)
Laczkó Géza az Eötvös Kollégium neveltje volt, vendégként megfordult az École Normale Supérieure-ben is. Hatalmas irodalmi és filológiai tájékozottsággal rendelkezett. A Nyugat egyik főmunkatársa volt. Érzékletes, színes esszéket és elbeszéléseket írt, érdeklődése és igénye azonban inkább a regény műfajához vonzotta. Fogékony volt kora problémái iránt is, de szívesebben kalandozott a történelmi múlt tájain, s emlékezetes sikert aratott a Német maszlag, török áfium (1918) című művével. A felszabadulás után alig találkozunk nevével: az irodalmi életből visszavonulva, háromkötetesre tervezett, nagy Rákóczi-regényén dolgozott. Életrajzi alkotásnak szánta, ugyanakkor a kuruc-labanc idők teljességét is meg akarta mutatni benne, ezért szinte elképesztő előkészületeket tett. Történészeket megszégyenítő anyagot halmozott fel, ennek birtokában néhány reveláló erejű meglátása is volt a kor történetére vonatkozóan. Ám talán éppen a roppant nyersanyag vált a mű kiteljesítésének legfőbb gátjává. A Rákóczi (1955) töredékes maradt, a tervezett trilógiának csak két kötete készült el.
A regény legnagyobb érdeme a hiteles korrajz. Ennek keretében bontja ki az emberi viszonylatokat és ütközteti a korformáló eszméket. Igyekszik teljes gazdagságában visszaidézni a kuruc-labanc időket, így rengeteg szereplőt vonultat fel. Valamennyit aprólékos vonásokkal ábrázolja, szinte végleges, befejezett portrék sokaságát kapjuk. Különösen jól sikerült Bercsényi alakja: nem hallgatja el emberi gyengéit, esendőségeit sem, de azt is éreztetni tudja – elsősorban Rákóczihoz fűződő kapcsolatában –, hogy ugyanolyan elkötelezett, önzetlen harcosa a magyar szabadság eszményének, mint a fejedelem. Hasonló erővel – a "leleplezés" és a történelmi igazságtevés indulatával – formálja meg Károlyi Sándort is, a kuruc ügy árulóját, aki mintha emlékiratainak lapjairól lépett volna regényébe.
A központi alak: Rákóczi Ferenc. Benne is teljes és hibátlan figurát teremtett Laczkó Géza. Nem szépítgeti, nem idealizálja. Elmondja, hogy eleinte meglehetősen idegenül nézte a hazai eseményeket, s húzódozott a "magyar ügy"-től. ("Ha tudnám, melyik oldalcsontom von a magyarokhoz, kivágnám s elhajítanám" – mondja egy helyen.) De azt is érezteti, hogy ennek oka elsősorban a későbbi fejedelem tendenciózus neveltetése volt. Ez a kicsit életidegen, tétova ifjú aztán szemünk előtt magasodik fel, s a szabadságharc koncepciózus vezérévé válik.
A Rákóczi nyelvi eszközei mutatják talán legteljesebben az író filológusi hűségét és anyaggyűjtésének buzgalmát. Keresztury Dezső (Vázlat Laczkó Gézáról című tanulmányában) e gazdag nyelv három fő jellemvonását emeli ki: színességét, értelmi átvilágítottságát (amely Ambrus Zoltán prózájával rokonítja) és "tiszta, igen gyökeres, tartalmas magyarságát". Szívesen élt a modern film "áttűnéseivel", nem idegenkedett az epikus részletezéstől sem, például a trencsényi csata sikerült leírásakor. Tovább fejleszti a Német maszlag, török áfiumban már szívesen alkalmazott nyelvi archaizmusokat, s valóságos teremtő erővel idézi fel a 17. század végének és a 18. század elejének köznyelvét. Ez a nagy gonddal rekonstruált, stílusfordulatok mélységéig kidolgozott nyelv azonban mégsem forrósodik élővé a Rákócziban. Móricz az Erdélyben – mint ezt a gondos nyelvi elemzés kimutatta – sokszor hibásan használja az adott kor köznyelvét, mégis lüktetnek, élnek figurái, s 121minden szavukat hitelesnek érezzük. Elkápráztat a nyelvi lelemény és a kor ismerete, hőseinek beszédmódja mégis ódon. Egyébként is megelégszik a dolgok leírásával, s hiányzik belőle a móriczi dinamizmus, az áradó élet. Ami Móricznál magával ragad, sodró lendületű, életszerű, az Laczkó Gézánál inkább finoman, nagy gonddal préselt virágra emlékeztet. A Rákóczi ezért inkább tiszteletreméltó filológiai teljesítmény, az írói alaposság dokumentuma marad, semmint az élő epikai hagyomány remeke.
A Rákóczi mellett a felszabadulás után megjelent néhány régebbi regényének új kiadása, illetve elbeszéléseinek gyűjteménye. Kétségtelen, hogy e művek sok érzékeny megfigyelést, finom írói leleményt és a pontos meglátások tömegét tartalmazzák, Laczkó Gézának azonban mégsem sikerült igazolnia azt a várakozást, mely tőle várta a magyar történelmi regény és esszé beteljesítését.
