A dráma tematikája
A dráma tematikája
A politikai és kultúrpolitikai vezetés az irodalmat – s természetesen a színházat is – közvetlenül a politikai célok szolgálatába akarta állítani; legfontosabb értékmérőként a hasznosságot jelölve meg. Ennek a célnak a következményeként a művektől elsősorban azt várták el, hogy közérthetőek, egyszerűek legyenek, s minél hatásosabban magyarázzák el az olvasónak, illetve a nézőnek, hogy mit és miben kell hinnie, hogyan kell cselekednie. Egyetlen üdvözítő módszerként a realizmus fogadtatott el, s szabályozták a feldolgozandó témák körét is: elsősorban a szocialista építésben jelölve meg az ábrázolandó tárgyat. A kötelező pozitív hős jellemzőit így fogalmazta meg Révai József: "Az új magyar szocialista-realista irodalom pozitív hőse az ötéves tervet megvalósító dolgozó ember legyen, közéleti munkájának, érzelmi világának teljes gazdagságában. Csak ilyen irodalom teljesíti nagy feladatát: népünk, ifjúságunk nevelését munkára, önzetlenségre, hősiességre, hazaszeretetre."
A fő témakör tehát a mezőgazdaság átalakulása, az iparosítás meggyorsítása, a termelés növelése. Ezen kívül aktuális gondként feldolgozták a nők munkába állításának – vagy bizonyos munkákra való alkalmazásának kérdését; az ifjúsági és békemozgalom kérdéseit is.
A követelményeknek eleget tenni igyekvő íróktól már 1949-ben megszülettek a sematikus dráma első példányai: Mándi Éva már említett darabjai, Földes Mihály: Mélyszántás (1949) és Fehér Klára Idézés bűnügyben című darabja. Horváth Márton Íródiplomaták című cikkében, mely a Szabad Népben, majd a Csillagban is megjelent, határozott hangon megvédte Fehér Klárát a dilettantizmus vádjával szemben, s kinyilatkoztatta, hogy a szocialista realizmushoz szükségképpen a naturalizmuson át vezet az út, "És mi lesz a "színvonallal", a "naturalizmus veszélyével", a magyar irodalom minőségi hagyományaival? Az lesz, hogy az "arisztokratikus színvonalat" fel fogja váltani a magasabb rendű, fejlettebb, demokratikus színvonal" – hangzott el a veszélyes doktrína.
Az 1951–52-es évadot a kulturális politika mégis úgy könyvelhette el, hogy ebben az évben a drámairodalom óriási lépést tett előre. Három kiemelkedő művet említ a referátum: Urbán Ernő: Tűzkeresztség, Sándor Kálmán: A harag napja és 1335Illyés Gyula: Az ozorai példa című drámáit. Ezek a művek – elsősorban Illyés történelmi drámája – kétségtelenül kiemelkednek a teljesen színvonaltalan művek átlagából; fejlődésről azonban nem beszélhetünk ezekben az években.
