A sematikus dráma szerkezete
A sematikus dráma szerkezete
A sematikus dráma felépítését, a cselekménybonyolítást és a jellemfejlődést az egyenesvonalú előrehaladás, az egyértelműség, és az igazi drámai konfliktus hiánya határozza meg. A haladás eszméje, mely természetszerűen uralkodott az egész irodalomban, egyoldalúan és leegyszerűsített módon érvényesült. Minden témát, jelenséget, ábrázolandó tárgyat a régi és az új társadalmi-politikai értékkategóriáinak kettőssége határozott meg; az egyértelműen rossz, a helytelen, a gyűlöletes, az üldözendő a régi; a pozitív s egyedül üdvözítő pedig az új. Ennek a két kategóriának az időbeli megfelelője a múlt és a jelen, illetve a jövő, mely a minden ízében tökéletes társadalom létrejöttének az ideje. A drámák gondolati felépítését, a szereplők polarizálódását is ez a két kategória határozza meg; ennek a múlt-jövő ellentétnek, illetve irányultságnak kell kifejeződni a cselekménybonyolításban és a jellemfejlődésben is.
A sematikus irodalomszemlélet, a sematikus irodalom gyakorlata minden műfajban visszavetette a természetes fejlődést, s merőben külső szempontokat, s irodalomtól idegen követelményrendszert próbált meg az alkotókra kényszeríteni. Ez a követelményrendszer az irodalmi művet legsarkalatosabb és legérzékenyebb pontján, igazságértékénél támadta meg, tette quasi lehetetlenné. Éppen a sokat emlegetett cél, a realizmus követelménye, s a hiteles valóságábrázolás fordult menthetetlenül visszájára: az irodalom (s a művészet) eszközzé degradálódott a politika kezében, s így nem állt módjában hitelesen ábrázolni azt a valóságot, amely nem felelt meg az elvi, ideológiai elképzeléseknek, ideáloknak; a deklarált valóságnak, hiszen a valóság hiteles megjelenítése óhatatlanul e politika leleplezője, elhibázottságának bizonyítéka lett volna. Ezért volt hiábavaló az a kampány is, amelyet már 1951-től folytatott a sematizmus ellen Révai József; életszerűbb, árnyaltabb, teljesebb valóságábrázolást követelve a magyar íróktól. A sematizmus okait az írók szubjektív adottságaiban (elsősorban valóságismeretük hiányosságaiban) keresték, s nem pedig a művekkel szemben támasztott külső igények sajátosságaiban, s magában a dogmatizmus politikai-társadalmi körülményeiben.
A sematizmus nem egyformán érintette az egyes műfajokat. A lírában, ahol a szubjektum megnyilatkozása, az alkotó belső világának, gondolatainak, érzéseinek kivetítése a lényeg, még előfordulhatott (s olykor elő is fordult), hogy a sematikus irodalompolitika ellenére is esztétikailag is érvényes alkotások születtek; az alkotó őszintesége, belülről fakadó, átélt mondanivalója ugyanis a verset olykor hitelessé tehette. Azok a műfajok, melyek megkívánták az objektív ábrázolást, már képtelenek voltak a hiteles, értékes művek létrehozására. S a prózai műfajoknál is inkább képtelen volt erre a dráma; melynek színpadi létezése különösen fonákká, önmagában létező ellentmondássá vált. Az előadott dráma ugyanis teljes 1336mértékben objektiválja az ábrázolást; a narrátor, a mesélő szubjektív nézőpontja is hiányzik, s a mű, a fikció valóságként jelenik meg, térben és időben, a "világot jelentő" deszkákon (természetesen itt most a realista, illetve naturalisa színházról van szó) – azaz a nézőben a valóság illúzióját kívánja felkelteni. A sematikus dráma szinte abszurd önellentmondásként létezett az ötvenes években a színpadon: egyrészt a közérthetőség követelménye miatt a naturalista színpadi hagyományokat folytatta (a színpadkép, a szereplők beszéde, mozgása, gesztusai stb. a valóság utánzásának jegyében alakultak), ám ezekkel az eszközökkel egy sohanemvolt valóságot jelenítettek meg, a józan észnek és tapasztalatnak ellentmondó jellemeket, cselekedeteket stb.; olyan világot tehát, melynek realitása, érvényessége merőben a jövő ábrándképei, vágyálmai szintjén helyezkedett el. Ez a kép annyiban volt csak érvényes, amennyiben a való életben is ugyanezek a torzítások érvényesültek: a sematizmus demagógiája, s a benne uralkodó didaktikus szándék a tudathasadásos valóságban működő demagógiát követi.
