A szemlélet és az ábrázolásmód változása a történelmi drámában
A szemlélet és az ábrázolásmód változása a történelmi drámában
Talán egyetlen drámai műfaj sem változott oly mértékben a hatvanas és a hetvenes évek során, mint a történelmi dráma. A tizenkilencedik századi, romantikus eszményítés helyett már a "hitvitázó" dráma is hús-vér embereket állított a színpadra, a maguk esendőségében és gyarlóságában. A groteszk és abszurd világszemlélet és ábrázolás hatása a történelmi drámát sem hagyta érintetlenül. Az abszurd, illetve a groteszk magyarországi apostolai természetszerűen a történelemhez is hasonló látásmóddal közeledtek; de a groteszk világlátás olykor a hagyományos, realista szándékú alkotók műhelyébe is beszüremkedett. Görgey Gábor Törököt fogtunk (1915) című darabja a magyar történelemben nem a magasztosat, a hősies nagyságot keresi és találja meg, hanem a groteszk kisszerűséget, a komikusat, a nevetségeset. Ez a tendencia fejlődik tovább a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején a fiatalabb drámaíró nemzedék – Spiró György, Vámos Miklós – kezén. A történelmi események groteszk vagy komikus ábrázolása összefügg a hetvenes évektől érvényesülő dezilluzionizmus, a történelmi deheroizálás irányával, mely nemcsak a drámairodalmat, hanem a történettudományt is áthatotta. S nem hagyható figyelmen kívül a nyugati dráma olyan alkotásainak hatása, mint Dürrenmatt Nagy Romulusáé, Anouilh történelmi darabjaié. A dezilluzionizmus, a deheroizálás szándéka hívta életre Eörsi István Széchenyi és az árnyak (1973) című darabját, a dezilluzionizmus jegyében született Szabó Magda: Az a szép fényes nap című nagy sikerű drámája. (Először rádiójátékként hangzott el, 1975-ben.) Ez a mű a hitvitázó drámatípus kritériumainak is megfelel, hiszen a régi és új hit csap össze a színen, ám a rengeteg anakronizmus, aktualizálás és a fölényes irónia erős parabola-jelleget kölcsönöznek a műnek, s a dezilluzionizmus irányába mutatnak.
Egészen eredeti, különleges színt képviselnek a történelmi dráma palettáján Weöres Sándor költői drámái. Nem "igazi drámák" ezek, hanem nagyerejű költői látomások, amelyek azonban nem nélkülözik a drámai erőt sem. Harminc évig várt a bemutatásra a Holdbéli csónakos (1971) című mesejáték; s nem volt sokkal szerencsésebb a színpadi sorsa a Szent György és a sárkány históriájának sem, mely 1972-ben kapott végül színpadot. (A két dráma a Hold és Sárkány (1967) című kötetben látott napvilágot.) Paraboladráma ez, s így a korszak uralkodó tendenciájába is belesimul; problematikája is a hatalom és a hit körül kristályosodik ki. Weöres színpadán azonban a valódi történelmi mozzanatokat szinte teljesen beszövi a gazdagon burjánzó, szürrealista víziókkal telített mesevilág. A voltaképpen eklektikus – lírai, drámai és epikus elemekből összetett – mű színpadra 1371állítását még nem sikerült hibátlanul megvalósítani, a költő látomását továbbálmodni a színpadon. Koltai Tamás találó definíciója, a "mágikus látványszínház" meghatározás a következő Weöres-darabra, a Kétfejű fenevadra (1981) is érvényes. A Kétfejű fenevad a magyar történelemből veszi tárgyát – Buda visszafoglalásának évében játszódik, egy asszonytól asszonyig menekülő diák főszereplésével.
A Kétfejű fenevad epikus szerkezetű, lírai hangvételű történelmi képeskönyv, leporelló – melyben ironikus, olykor kegyetlenül szatirikus képek váltakoznak lírai emelkedettségű és drámai szenvedélyű képekkel. A mű rendkívül gazdag, sokrétű jelentésrendszeréből emeljük ki a mindenfajta hatalom és a mindenkori kisember kiszolgáltatottságának a gondolatát; a szűklátókörű sovinizmus kritikáját, az emberi léptékű, emberközpontú világ utáni vágyat a hatalom- és politikaközpontú történelem helyett. A helyszín, a cselekmény ugyan a magyar történelem eseményeiből merít, a mű – akárcsak Weöres költészete – az egész emberi létezés misztériumáról szól. A mű színpadi megvalósulása is sikeresebb volt: a kaposvári társulat előadása (1984) élményszerűen és hitelesen tolmácsolta Weöres látomását.
A mai tárgyú vígjátékok arculatát is erősen átszínezi a groteszk látásmód. A vígjátékhoz fordulók immár nem a Molnár Ferenc-i hagyományok útján járnak. Illyés Gyula, Örkény István, Szakonyi Károly, Csurka István – a névsor nem teljes – műveiben a népi komédia, a groteszk, a szatíra, az abszurd jellemzői mutatkoznak meg – írja a korszak vígjátékirodalmát áttekintő tanulmányában Sziládi János, aki ezt a megváltozott színezetű, összetettebb vígjátéktípust "keserves vígjáték"-nak nevezi – elsősorban Csurka vígjátékírói működése alapján. Illyés külön színt képvisel a sorban; az ő vígjátékai a népi farce, a népi bohózat feltámasztására tesznek egyedülálló kísérletet (Bál a pusztán, 1972; Bölcsek a fán, 1971).
A hazai társadalmi valóság kritikus megjelenítésére Szakonyi Károly, Csurka István, Vészi Endre darabjai vállalkoznak. Az eldologiasodás, az emberi kapcsolatok elsivárosodásának kórképét rajzolja Szakonyi Károly a nagysikerű Adáshibában, mely abszurd ötlettel fejezi ki: ezeken az embereken, ezeken a tévéműsorokon élő, anyagias, közömbös pesti kispolgárokon már az Isten sem segíthet – hisz észre sem veszik, hogy az új, furcsán halszagú albérlő maga Krisztus…
Csurka drámái továbbra is az értelmiségi lét lehetőségeivel, veszélyeivel foglalkoznak – a beilleszkedés és megalkuvás, a karrier, az önpusztítás különböző magatartásformáit jelenítik meg.
A társadalmi struktúra átrendeződése hozta magával a munkásból vezetővé lett "kiemelt káderek" problémáját. Itt már nem a népből jött értelmiségiek nehéz, olykor tragikus kimenetelű élethelyzetéről van szó, mely például Hubay Miklós Tüzet viszek (1973) című drámájának a tárgya, s melyből korábban Darvas József hősei próbáltak kitörni. Szakonyi Károly vígjátéka, a Hongkongi paróka (1974) a társadalmi diszkrimináció újratermelődését mutatja meg.
Új keletű társadalmi feszültségek állnak Karinthy Ferenc Hetvenes évek (1974) című művének középpontjában éppúgy, mint a realista hagyományokat folytató 1372Raffai Sarolta színművében (Vasderes, 1975). A társadalmi forradalom eszméjének a társadalmi gyakorlatban való eltorzulása, elsikkadása, vagy éppen saját harcosai által való elárulása – ez a gondolat a legpregnánsabban és legélesebben Fejes Endre színműveiben fogalmazódik meg, aki – fehér hollóként – hűséges maradt az epikus színház kellékeihez (Cserepes Margit házassága, 1972).
