Kertváros, virágváros
Kertváros, virágváros
A XIX. és a XX. század fordulója kifordította régi rendjéből a vecsei mezőgazdaságot. Ezekben az évtizedekben kezdtek a faluban áttérni a pirostarka, belterjes tartású marha tenyésztésére – a járványok ellenszeréül is, bár a fajtaváltás fő oka inkább a tejtermelésre történő átállás volt. A századforduló táján terjedő sokféle állatvészről különben az volt a vecsei gazdák sommás véleménye, hogy a bajokat „a vasút hozta be”. Az erős „magyar ökrökre” sem volt tovább szükség, igásjószágként inkább a lovat használták ekkor már a vecseiek is. A vecsei járásban már csak a szimmentáli marhát tenyésztették a századforduló után. A baromfitartásban a korszak nagy újítása, felfedezése volt a Duna–Tisza közén a libatenyésztés. Dunavecsén is elterjedt, a hízott libát vagy maguk a tenyésztők vitték a pesti piacokra, vagy a felvásárlók jöttek összeszedni a pecsenyének való szárnyas jószágot.
Az istállózó állattartás miatt több új takarmányfajta termesztése is szokásba jött. Jellemzője volt ennek az időszaknak a gépesedés. A vaseke után a kanalas vetőgép, majd a gőzcséplőgép is föltűnt a vecsei földeken. Közvetlenül a világháború előtt pedig már megjelentek a benzinmotoros cséplőgépek. A szántóföldi növénykultúrában a tagosítás után kezdett elterjedni a jobb minőségű bácskai búza. Az élelmes, termékeikkel messzire kereskedő vecseiek a századforduló táján még a pesti piacokra is elszekereztek a jófajta búzalisztből sütött kenyereikkel.
A cséplésre bandák szerveződtek. A banda vezetője az etető vagy bandagazda volt. Ő alkudott meg a munka és a fizetség feltételeire. Hármas szerződések születtek a géptulajdonos, a csépeltető gazda és a bandagazda között. A bandát 20–24 ember alkotta, akik két váltásban dolgoztak. Hajnaltól délig, majd délutántól késő estig tartott a munka. A fontosabb feladatokat az etetők, kévehányók, zsákosok, szalmatolók vagy petrencések, kévevágók, pelyvahordók, kazalosok végezték. Hajnalban járt a gazdától egy kupica aratópálinka, délben egy bögre bor, de a kosztjukat maguk állták, tarisznyából. Az embertelenül nehéz munkáért járó jövedelmet a gazdák igyekeztek minél lejjebb szorítani. Igen alkalmas eszköz volt erre a mesz-sziről, főleg a Felvidékről hozott munkások szerződtetése. Ez a jövedelmi prés Vecsén és környékén is aratósztrájkokhoz vezetett 1897-ben. A sztrájkot végül a katonaság törte le.
A nincstelen lakosságnak jutottak a mezőgazdasági idény- és alkalmi munkák. Egy-egy napszámos családnak négy-öt állandó, megszokott helye volt. Ezeken a biztosnak számító helyeken, a módosabb gazdáknál szőlőnyitástól kukoricatörésig, erdőhordásig akadt tennivalója a napszámos család aprajának-nagyjának.
Évente visszatérő, embert próbáló napszámos idénymunka volt augusztus vége felé a kenderáztatás a kopolyákban vagy a Kishídban, ha volt benne víz. Először négy karó közé rakták le a kendert, kicsi, laza kévékben. Ekkor néhány nap alatt a puha rész „lepállott” róla. Utána kimosták, majd kúp alakban összerakták, hogy alaposan kiszáradjon. Ezután törték, tilolták és gerebenezték, közben minőség szerint kétfelé osztályozták.
A napszámos férfiak egyik rendszeres téli foglalatossága volt a kosárfonás. Szalmából fonták a szakajtót, vékát, vesszőből a különféle kosarakat, aztán a tapogatót, amit a kotlósra tettek, mikor költött, meg a szárítót. Ez kocsikerék nagyságú, kerek, tenyérnyi magas oldalú, kétfülű kosárféle volt, gyümölcsök szárítására, aszalására való.
Növelte a napszámos munka iránti igényt a mezőgazdaság lassan, de biztosan alakuló szerkezetváltása. A Dunamellék erre alkalmas öntéstalajt tartalmazó kistájain, s így Dunavecse határában is egyre terjedő ágazat lett a múlt század utolsó harmadától az intenzív szőlő-, gyümölcs-, valamint a zöldségtermesztés. A kilencvenes években a szőlőtermesztésben fajtaváltás történt: a Kelét-háton, a „szöllőhögyön”, kötöttebb talajon termesztett hagyományos fajtákat „kiötte a filokszéra”. Az újabb fajtákhoz homokos talajra volt szükség, a vecsei gazdák a szomszédos, szalki határból vásároltak alkalmas földeket. Ezt követően néhány évtized alatt megduplázódott, négyszázról nyolcszáz holdra nőtt a szőlőterület.
A szerkezetváltás következményeként a gazdák egy része, főleg a kisebb földdel rendelkező, szegényebb réteg, egyre kevésbé az egymást követő nagy munkák ritmusa szerint dolgozott. Már maguk keresték a módját, szervezték úgy a munkájukat, hogy a kicsiny, de változatos szerkezetű gazdaságban mindig legyen elvégzendő feladat. Különböző termelési folyamatokat hangoltak össze, ugyanakkor mind sokoldalúbb mezőgazdasági munkássá kezdtek válni ezek a parasztemberek.
A XIX. század vége felé indult meg a tanyásodás Vecse határában. Eleinte a fiatal legények maradtak kint a jószágukkal a közeli legelőkön éjszakára, később hetekre is, aztán egy-egy család költözött ki a nagyobb idénymunkák idején alkalmi szállásokra, majd masszívabb építményekbe, tanyákra. A határ távolabbi sarkaiban a nagybérlők mezőgazdasági munkásaiknak alkalmi, majd állandó szállásokat, majorokat építettek. A vecsei határban a megkésett tanyásodás miatt a terület nagyságához képest viszonylag kevés – mintegy 120–150 – tanyás gazdaság alakult csak ki az első világháború előtt.
A két világháború közt még mindig a nagy- és középbirtok tette ki a földterület negyven százalékát Dunavecsén, s a paraszti réteg hatvan százalékának a földbirtoka nem haladta meg az öt holdat. Ezen a kedvezőtlen arányon itt is csak némileg enyhített a Nagyatádi-féle földreform meg az úgynevezett vitézi földek kiosztása.
A hosszú frontszolgálat vagy a háborús sebesülés ellentételezéseként is kaphattak földet a nincstelenek és az egy-két holdas szegényparasztok. Vecsén a távoli Fehéregyháza-pusztán osztottak néhány holdnyi területet egy-egy juttatottnak, de a vitézi juttatás tizenhét hold volt. Többen csak úgy tudták megművelni az ottani birtokukat, hogy tanyát építettek a földjükre. Míg korábban inkább csak a gazdasági cselédek éltek nagyobb számban a pusztai majorságokban, mostantól az „újgazdák” is gyarapították a tanyai lélekszámot.
Az uradalmakon az előző korszakban kialakult hagyományok szerint folyt a gazdálkodás, némi újítást a cukorrépa megjelenése hozott. Ebben az időben épült a lóvontatású „kutyavasút”, amin a határban lévő uradalmi majorságokból a homokszentlőrinci vasútállomásra szállították a répát és a többi terméket. Az uradalmakban huszonöt-harminc holdas dinnyeföldek is voltak évről évre. Hatvanból, Újszászról hozták a hozzáértő dinnyéseket, akik kunyhókban éltek kint a földeken, és a szezonban piacoztak, egészen Pestig eljártak a portékájukkal.
A földek elvesztése sok vecseit elvitt a világba. De akik elmentek, azok közül sokan visszajöttek később – és nem üres kézzel! Gyakran megesett, hogy az öregség küszöbén, a biztos nyugdíjjal hazaköltöztek, és újra vitték a gazdaságot a Pestet megtapasztalt „kétlakiak”, akik aztán hozták magukkal a Pest környéki zöldségkultúrát.
Valahogy így indult – elsőként – a spárgatermesztés az 1890-es évek végén, amikor egy hazatelepült nyugdíjas altiszt ezer négyszögölön spárgázni kezdett. Az eredmények láttán hamarosan követői támadtak, a vetésforgón kívül szoruló kisebb parcellákon kísérleteztek az új zöldségfélével. Így folytatódott egy emberöltővel később a krizantémmal. A krizantém, illetve annak egyik kitűnő minőségű változata, a drablé termesztése a kertekben, ugyancsak segítette a megélhetést. Ezt a virágot is egy nyugdíjas altiszt kezdte kicsiben, a kertjében.
A két világháború között aztán már fénykorát élte a vecsei zöldség- és virágkultúra. Néhány év alatt szinte virágba borult a falu. Széles sorokba tették a violát, középre a krizantémpalánták kerültek. Mikor a viola – jó korán – kiment, a krizantém akkor kezdett erősödni. A kiskertekben nyílt a bazsalikom, rozmaring, szegfű, viola, petúnia, muskátli, orgona, gyöngyvirág – mégpedig nagy tételben, piaci értékesítésre. A harmincas években a Duna menti településekről Pest felé hajózó kofák már virágvárosnak hívták Vecsét.
Hogy mikor, miből mennyit kell termeszteni, érdemes szállítani, azt a pesti aktuális piaci viszonyok szabták meg, a vecsei termelők pedig érzékenyen reagáltak ezekre a viszonyokra – saját érdekükben – naprakészek voltak keresletből, árakból, árudivatokból. Idősebb asszonyok is rákaptak aztán erre a kertészkedő kultúrára a szokásos, ház körüli munkáik mellett. Főleg ott dívott a virágozás, ahol fiatal lány volt a háznál: sokszor a virág hasznából került ki a stafírung. Egyik-másik családban valóságos tudomány, féltve őrzött titok lett a szép virág termesztése.
A spenót először 1926-ban került a vecsei parasztok földjébe. Pest környéki bolgárkertészeknél látták meg a dunaföldvári kofák kosarában a hajón. Tőlük szerezték az első magvakat a vecsei nazarénusok, akik először próbálkoztak itt ezzel a növénnyel.
Érdekes végigkísérni egy vecsei hívő család életének jellegzetes fordulatait: az 1880-as években egy csizmadia egyik vásározásából dinnyemagot hozott haza. A dinnye termesztése olyan jól beütött neki, hogy az egyik fia – aki szintén csizmadia volt – az apjától tanultak nyomán odahagyta a kaptafát, és intenzíven kezdett gazdálkodni a felesége tizenhárom holdján. A kereslet szerint váltogatja a kultúrát: a dinnyéről a paprikára tér át előbb, azután spárgázik, majd spenótot termeszt. Tizenöt gyermeket tart el a szántóföldi méretben folytatott zöldségtermesztésből. Tőle tanul, tőle veszi át az új meg új növénykultúrát – utóbb a sóskát, majd a rebarbarát – a többi hívő család. Az egyik unoka, aki már beleszületett ebbe a gazdálkodási formába, valóságos specialista lett, szakirodalmat olvas, minőséget termeszt, „egyik szeme a földön, másik a piacon”, egy-két napos előnyökkel busás hasznokat söpör be. A maga hat–nyolc holdján tízszeres jövedelmet produkál, mint az ugyanakkora területen hagyományos módon gazdálkodó szomszédai.
Ez a tény, hogy tudniillik az intenzív zöldségtermesztés, bár munkaigényesebb, de jóval jövedelmezőbb, mint a hagyományos gazdálkodás, elgondolkodtatta azért a módosabb „pógárokat” is. Eleinte húzódoztak a váltástól, később aztán a vállalkozóbb szelleműek lassanként betörtek. Ha maguk nem is vállalkoztak erre a munkára, a legjobb minőségű, alaposan megtrágyázott földjüket valamelyik kurrens növény magjával bevetve bérbe adták a nagyban kereskedő kofáknak, akik aztán napszámosokkal műveltették ezeket a földeket. Ez a megoldás jövedelem kiegészítésnek bevált a hagyományaikhoz ragaszkodó gazdák körében.
Miközben Dunaföldvár mellett a környék legnagyobb zöldség- és virágtermelő helye lett Vecse, ugyanakkor egyre híresebb lett a csemegeszőlőjéről és a gyümölcséről is. Gyümölcsből a meggy, a cseresznye és a barack volt a legfelkapottabb, a négyszáz hold szőlő legkelendőbb fajtái az oportó, a kadarka, a saszla, a sárfehér és a Kossuth voltak.
Így változott Vecse 1867 és 1945 közt hagyományos, feudális gazdálkodást folytató faluközösségből kapitalista, piacorientált, árutermelő faluvá, mégpedig elsősorban a jövevények, a helyi szóhasználatban „gyüttmöntnek” tartott katolikusok, a „hívők” és az iparosok jóvoltából, akiket nem kötöttek a hagyományok, a megváltozott gazdasági helyzetben kevésbé életképes gazdálkodási szokások.
Az 1929-es gazdasági világválság hatásainak kivédését is segítette némileg ez a virág-zöldség-gyümölcs termelői kultúra, de a hagyományos módon gazdálkodó vecsei gazdákat mégis erősen megviselte az agrárcsőd, még inkább kiélezve azokat a gazdálkodási nehézségeket, amelyek korábban is sújtották már őket. A válság leküzdésének egyik lehetséges ellenszeréül szervezték meg 1939-ben a földbérlő-szövetkezetet. Célja az volt, hogy a közel ezernégyszáz holdas, egyben megmaradt Földváry-birtokot kishaszonbérlők használatába adja. A nemes és hasznos cél teljesülését ekkor azonban újabb veszedelmek fenyegették már.
A második világháborús front után ocsúdó mezőgazdaság legfontosabb eseménye Vecsén is az 1945-ös tavaszi földosztás volt, ez azonban a szegények, nincstelenek földéhségét csak felemásan elégítette ki. Mindössze háromszáztizenhét családnak jutott az ezerötszáz holdnyi kiosztott földből, miközben jelentős területek maradtak állami tartalékban, a község kezelésében, majd kerültek az alakuló állami gazdaság birtokába.
Nehezen indult újra a gazdálkodás, hisz olyan alapvető feltételek hiányoztak hozzá, mint az igásállat, a vetőmag és persze a tőke, a szükséges pénz. Egy május elejéről származó hivatalos jelentés szerint Dunavecse 1663 mázsa búzát, 2854 mázsa kukoricát, 289 lovat és 286 szarvasmarhát kényszerült beszolgáltatni az addig eltelt öt hónapban a szovjet hadseregnek, s a teljes állatállomány fele odaveszett a háborús események során. Ezek a körülmények magyarázzák, hogy 1945 nyarán a búza vetésterülete csak egynegyede volt az előző évinek. A nagy vállalkozó kedvvel termelni kezdő kisparaszti gazdaságok a következő két év során mégis eljutottak oda, hogy saját szükségleteiken túl a piacra is szállítani tudtak.
A vezető ágazat, a mezőgazdaság a fordulat éve után alapvető átalakuláson ment keresztül. A párt politikája – nem tanulván az 1919-es fiaskóból – szovjet mintára ismét a kollektivizálást szorgalmazta. 1949-ben létrejött a vecsei gépállomás, a következő évben pedig a legszegényebb földművesekből megalakult az első termelőszövetkezeti csoport, az Alkotmány. Hamarosan azonban kiderült, hogy nem elég életképes ez a csoport, de az egyéni gazdák dolgát is megnehezítették a romló viszonyok. A megfelelő ellátás hiánya, a kíméletlen beszolgáltatási kényszer, a kulákoknak minősített gazdákkal szembeni retorziók mellett 1952-ben az aszály is visszavetette a termelést, mind több föld maradt parlagon. 1953-ban szétváltak a tanyaiak és a belterületiek, az utóbbiak Petőfi tszcs néven működtek tovább, ez azonban nem segített a gazdálkodás színvonalán. A következő évben az állam fizette ki a csoportok adósságait, aztán újra egyesült a két tszcs, most Virágzó néven.
Az ötvenes években Fehéregyházán valóságos nagyüzem volt az állami gazdaság. A Körtefa sornak nevezett határrészben egész utcasorok épültek, legalább hétszáz ember lakott ott. Még az 1960-as népszámlálás szerint is minden ötödik vecsei külterületen élt, aztán lassanként el- vagy beköltöztek a tanyán élők, elnéptelenedtek az iskolák, megszűnt a tanyákon az élet, s már csak kijáró munkahelyként működtek az ottani telephelyek – még egy ideig.
Vecsén az erőszakos kollektivizálás idején, 1960-ban alakult újabb tsz, ebbe már a gazdák java belekényszerült. Ez volt az Új Élet, amely aztán 1975-ben egyesült a Virágzóval. Az így kialakult Béke Tsz a következő egy-másfél évtizedben Vecse legjelentősebb, legerősebb gazdasági egysé-gévé nőtte ki magát. A háromezer hektár szántón a búza és a kukorica mellett burgonyát is nagyban termelt, a 350 hektár szőlő és gyümölcs fő termékei az alma, a meggy, valamint a kajszi- és őszibarack voltak. A szántóik egy részét öntözte, szárítót, lucernaliszt üzemet és saját gépjavítót működtetett, az állattartásban a szarvasmarha és a juh tartása voltak a legfontosabbak.
A rendszerváltás után a Béke tsz-ből kivált Dunavecsei Mezőgazdasági Részvénytársaság folytatta a gazdaság korábbi tevékenységét, de az elmúlt években megtörtént a szükséges szerkezetváltás is: a hagyományos ágazatok mellett most viszonylag nagy területen vetik a napraforgót, a lucernát és az úgynevezett chipsburgonyát, de hagymát és céklát is termesztenek. Gyümölcsből a szilva, meggy és kajszi terem nagyobb területen – nyereségesen. Ma már csak magánszőlők vannak Vecsén, mintegy harminc hektár területen.
Cséplés a két világháború közt
A vecsei főtér a templomtoronyból
Az alsóvárosi negyvennyolcas olvasókör (a kutyúsok) 1932-ben
