„Éltem négy évet” | Száz Magyar Falu

„Éltem négy évet”

A második világháború kezdetén Románia súlyos válságba került. Az 1940. június 22-i francia fegyverletétel és Elzász-Lotaringia Németországhoz csatolásának hatására a Molotov–Ribbentrop paktum alapján a Szovjetunió június 26-án jegyzékben szólította fel Romániát Besszarábia és Bukovina északi részének az átadására. A két területre 28-ától kezdődően be is vonultak a szovjet csapatok. Az előző napon a magyar minisztertanács kimondta: ha Bukarest teljesíti Moszkva követeléseit, akkor Magyarország is kikényszeríti Romániával szembeni területi igényeinek teljesítését. Ugyanezen a napon – 27-én – a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács mozgósította a honvédséget. Teleki Pál július 10-én Hitlernél járt, és Németország közbenjárását kérte Erdély kétharmad részének a visszaszerzése érdekében. Berlin nyomására augusztus 16-án Szörényváron (Turnu Severin) magyar–román tárgyalások kezdődtek. A magyar fél a Maros-vonal menti területmegosztás elvét képviselte, amely a Székelyföldet délről kerülte volna. A román delegáció erről hallani sem akart, ehelyett népességcserével – milliós nagyságrendben – összekötött területmegosztást ajánlott, de ennek módját és méreteit nem ismertette.

A magyar–román tárgyalások augusztus 24-én kudarcba fulladtak, két nap múlva a magyar kormány Románia megtámadása mellett döntött. A román kabinet 27-én német döntőbíráskodást kért, emiatt az augusztus 28-ára kitűzött magyar katonai akció elmaradt, a honvédség leállította az előkészületeket. A Német-, illetve Olaszország által hozott augusztus 30-i, úgynevezett 2. bécsi döntés visszacsatolta Magyarországhoz Észak-Erdélyt és a Partium Nagyváradtól észak-északkeletre elterülő részét (Bihar, Szilágyság, Szatmár, Máramaros), valamint a Székelyföldet, összesen 22 várossal és 1740 községgel. A későbbi határkiigazításokkal összesen 43 541 négyzetkilométer területet, 2 633 000 lakossal, ebből 1,4 millió magyar (53,0 százalék), egymillió román (42,0 százalék) és ötvenezer fő (3,7 százalék) német. A Romániához tartozó Dél-Erdélyben mintegy félmillió magyar maradt továbbra is kisebbségi sorsban. Az új határ délkelet felől érkezve, Zabola szomszédságában, a Lakócza-hegy 1777 méteres csúcsa közelében csatlakozott az ezeréves történelmi magyar határhoz, és onnan a Kárpátok gerincén futott tovább észak felé.

A Magyarországnak ítélt és azzal újraegyesülő észak-erdélyi és székelyföldi területekre 1940. szeptember 5-én kezdődően a főerőkkel Máramarosszigeten, Szatmárnémetin és Nagyváradon át vonult be a honvédség. Elsősorban a két világháború közötti román hatalom által elhanyagolt, rossz utak miatt a lassabban haladó gyalogsági alakulatok helyet az előreküldött gyorshadtest vette vissza a Székelyföldet, szeptember 9–13. között, az utolsó itt megjelölt napon érték el Sepsiszentgyörgyöt és Kézdivásárhelyt. Az erdélyi bevonulást követően 1944 végéig mintegy kétszáz-kétszáz ezer magyar, illetve román személy menekült vagy települt át Észak-, illetve Dél-Erdélybe.

A magyar országgyűlés a visszacsatolást október 8-án az 1940. évi XXVI. törvénycikkel iktatta törvénybe. A hazatért területeken november 25-én megszüntették a katonai közigazgatást, és visszaállították a történeti vármegyék polgári adminisztrációját.

Már a bécsi döntés hírét is nagy örömmel fogadták a zabolai magyarok. A magyar csapatok szeptember 13-án érték el Zabolát, díszkapuval, bensőséges ünnepségen köszöntötték a bevonuló katonákat. Előkerültek a paplanokba varrt régi, angyalos, koronás címerű magyar zászlók, a díszes székely népviseletre kokárdát tűztek. A bevonuló honvédcsapatok parancsnoka, egy ezredes a feldíszített emelvényre hívta az ortodox pópát meg azokat a román gazdákat, akik az első világháborúban az osztrák– magyar hadseregben harcoltak, és az eseményen kitüntetéseikkel a mellükön jelentek meg.

A felemelő ünnep éjszakáján részeg fiatalok bezúzták néhány, románok lakta ház ablakát, és puskával lövöldöztek. Ezek a családok korábban a kertjeik végén húzódó erdőbe bújtak, ezért elkerülték a bántalmazást. A duhajkodók erre a bosszújukat azokon a magyarokon töltötték ki, akik csillapítani igyekeztek őket. Néhány zabolai román lakos jogos félelmében menekült el a faluból Dél-Erdélybe, mert a két világháború közötti időszakban megalázóan, erőszakosan viselkedett a helyi magyarsággal szemben.

A második bécsi döntés utáni kor már a második világháború időszaka. Hamarosan a zabolai legényeket és a fiatalabb férfiakat besorozták a magyar hadseregbe. Azokat, akik korábban, a Román Királyság idején katonáskodtak, átképezték az új szolgálatra. Az új élet, immár nem kisebbségi magyarként, elsősorban a felszabadulás érzését, a lelki feltöltődést jelentette a zabolai magyarság számára, miként szerte a Székelyföldön és Észak-Erdélyben. Ezt nem igazából tudta megtörni az az időnként keserűséget előidéző helyzet, hogy a visszatért területeken nagy számban jelentek meg az úgynevezett „anyások”. Az ország központi, volt trianoni területéről odavezényelt közigazgatási alkalmazottak, tisztviselők vagy más közalkalmazottak nem ismerték a sajátos körülményeket, a helyi viszonyokat, ami gyakran félreértéseket, igazságtalanságokat szült. Hiba volt a visszacsatolás után, hogy a közigazgatás és egyáltalán az erdélyi és székelyföldi magyar élet újjászervezésekor a magyar kormányzat nem támaszkodott kellően a korábban kisebbségi sorsban élt helyi magyarság vezető rétegére és értelmiségére.

Magyarország közhivatalainak 1942. évi cím- és adattára szerint Zabola ekkor nagyközség Háromszék vármegye kovásznai járásában, lakossága 2751 fő. Elöljáróság, telefonszám 7. Vezető jegyző Dancs Gábor, akinek működési területe a községen kívül Páva és Székelypetőfalva településre is kiterjedt. Segédjegyzők: Kovács Gerő és Barabás Imre, írnok Finta Ilona, díjnok Bóth Mihály, pénztáros György Károly, községi bíró Fejér Mihály, körorvos dr. Hohman Sándor. A római katolikus lelkészi hivatal Zabolán, a Horthy Miklós utca 342. szám alatt tevékenykedett, anyakönyvét 1922-től vezették. Működési területe: Zabola, Páva, Kovászna, Komandó és Csomakőrös. Plébános Ujlaki János, kántortanító Borbáth Sándor, Fejér József. A zabolai református lelkészi hivatal 1752-től vezette anyakönyvét, lelkésze A. Fikker Ferenc. Pávai Református Lelkészi Hivatal: lelkész Lőrincz Sándor, igazgató-tanító Deák Béla kántor, gondnok Zakariás Gergely. Zabolán 1942-ben további három közhivatal működött itt: a magyar királyi csendőrőrs és a két MÁV-állomásfőnökség, Zabola–Páva vasúti megállóhellyel, illetve Zabola-fűrészteleppel.

A „kicsi magyar világ” szűk négy esztendejében a két évtizedig tartó nermzetiségi elnyomás után rövid idő alatt Zabola fejlődésnek indult. Így van ez még akkor is, ha településünket sem kerülte a világháború, és annak harmadik-negyedik évében már megjelentek a hadigazdálkodás egyes elemei, a termények egy részének vagy a lovaknak a kötelező beszolgáltatása. Mégis a helyi gazdálkodás fellendült, a gazdák többsége gyarapodott.

A korábbi számos megaláztatás után a faluban ismét kivirágzott a kulturális, az egyházi, és a sportélet. Abrudbányai Fikker Ferenc református lelkipásztor volt e néhány év alatt településünk meghatározó, vezető egyénisége. A helyi gazdakör most már magyar kormányzati támogatással szervezte tanfolyamait, köztük téli mezőgazdasági oktatást, a szakmai kirándulásokat, az állat- és terménykiállításokat, valamint a különböző versenyeket. A zabolai fiatalok a cserkész- és a leventemozgalom keretében ismerkedhettek meg Magyarország történelmi vidékeivel, nagyvárosaival és emlékhelyeivel. Az elmúlt évtizedekben e sorok írója még találkozott olyan idősebb zabolai magyar gazdával, aki azt mondta: „Éltem eddig összesen négy évet, 1940 és 1944 között.”

Ebben az időszakban kereste fel a falut Horthy Miklós, Magyarország kormányzója. A Mikes család meghívására érkezett Zabolára, ahol a határszéli erdőrengetegben, a Hárosszéki-havasok nyugati oldalában medvevadászaton vett részt.

A falu második emlékezetes eseménye gróf Teleki Géza és gróf Mikes Hanna menyegzője 1943. február 27-én, amelyen az erdélyi arisztokrácia számos jeles alakja is megjelent.

1944 tavaszán a keleti front már Románia moldvai határához közeledett. A magyar katonai vezetés az előző években a Keleti-Kárpátokban felkészült Észak-Erdély és a Székelyföld védelmére, és a kárpátaljai Árpád-vonalat az új magyar keleti határra is kiterjesztette a Borsai-hágótól Ojtoz községig. Az erődrendszert folytatva a Kárpát-kanyarban megerősített pontokat létesítettek, ezek egyike a Zabolától keletre fekvő hegyvonulaton volt – csúcsa, a Tiszta-bükk 1340 méter magas –, ahol a lefutó völgyeket szintén egy-egy völgyzárral reteszelték el.

1944 nyarán a mintegy negyven-ötvenezer fős székely határvédő erők négyszáz kilométer hosszan védték a Székelyföld körül az országhatárt, és augusztus 27-én kerültek először összeütközésbe a Keleti-Kárpátokon betörni szándékozó ellenséggel. A székely határvédő alakulatokban szolgálva természetesen zabolaiak is részt vettek a harcokban.

Négy nappal korábban, augusztus 23-án, miután a Vörös Hadsereg áttörte a német–román állásokat a moldvai Jászvásárnál (Ias¸i), Románia kiugrott a háborúból, és szembefordult addigi fegyvertársaival. Fegyverszünetet kért, majd két nap múlva hadat üzent Németországnak. Augusztus 31-én a szovjet csapatok bevonultak Bukarestbe. Észak-Erdélyt ekkor, az előző naptól már a 2. magyar hadsereg védelmezte, de a székely határvédelmi erők is tovább csatáztak. Nekik köszönhető, hogy a bekerített Székelyföld szeptember 7-én kezdődött katonai kiürítését a magyar hadvezetés nagyobb veszteség nélkül meg tudta oldani. Közben, az előző napon a 2. ukrán front csapatai a Havasalföld felől, a Déli-Kárpátokon át megkezdték benyomulásukat Dél-Erdélybe. Egy támadó ék a védtelenül maradt Székelyföld felé tört előre, amelynek déli sávját a magyar hadvezetés éppen ekkor ürítette ki. Így aztán nemcsak Háromszék vármegye székhelyére, Sepsiszentgyörgyre és a másik városba, Kézdivásárhelyre vonulhattak be akadálytalanul a szovjet erők, de szeptember 8-án ellenállás és puskalövés nélkül Zabolát is elfoglalhatták. A falu magyarságának ezen a napon kezdődött el a második kisebbségi korszaka.