A zsidó vallás
A zsidó vallás
A zsidó vallás gyökerei az i. e. II. évezred elejére, a palesztinai honfoglalás idejére nyúlnak vissza. E kor zsidóságának vallási nézeteit az ős-sémi vallásosság elemei határozhatták meg; isteneik között kozmológiai, vegetációs istenalakok egyaránt szerephez jutottak. A világot benépesítő Él-ek sorában kiemelkedő jelentősége volt Jahve viharistennek; az ő kultusza kapcsolta egybe a honfoglaló törzseket, és ő lett az új, a honfoglalás utáni Izrael védistene is. A honfoglalás utáni idők zsidóságának főistene már kétségtelenül az ábrázolhatatlan és kimondhatatlan nevű Jahve volt. Hívei azonban más, zömmel kánaani eredetű isteneknek (baaloknak) is hódoltak, s ismerték a közel-keleti földműves kultúrák termékenységkultuszait is.
Az ősi hagyomány szerint a Jahve-kultusz színhelye kezdetben a népével együtt vándorló Szent Sátor volt. Itt őrizték az isten és választott népe, a zsidóság közötti szövetség dokumentumait, és itt gyakorolták Jahve számos mágikus elemmel tarkított kultuszát. Itt voltak a szövetség kőtáblái, és itt mutattak be a zsidók állat- és illatáldozatokat istenüknek. A vallási élet egészének alapja is a szövetségmotívum volt: egy az istenek közül, Jahve, szövetségre lépett a néppel; a nép kötelezte magát e szövetség vallási szabályainak (Tízparancsolat) megtartására, amiért cserébe az isten új hazát és benne boldog jövőt ígért választottai számára.
Jahve ily módon nem egyedüli, de kiemelkedő jelentőségű istenné lett a zsidóság szemében, hiszen ő garantálta a honfoglaló törzsek egységét, a honfoglalás sikerét. Az így kialakuló vallásosság még nem volt monoteizmus, inkább egyetlen kiemelkedő isten tisztelete, amely más kultuszokat is megtűrt maga mellett.
A honfoglalás után már az első királyok kísérletet tettek a Jahve-kultusz kisajátítására. E folyamat a harmadik zsidó király, Salamon idején vezetett el a jeruzsálemi állandó szentély felépítéséhez, ahhoz, hogy e kultusz az új zsidó állam „hivatalos” vallásosságának középpontjává váljon. A zsidó királyság megjelenésével, a vagyoni különbözőségek növekedésével együtt járt a népi elégedetlenség fokozódása. Ez az ellenzéki hangulat összefonódott Jahve kultuszával, hisz a széles néprétegek számára ez a hit jelentette az ősi Izrael harmonikus világát. E gondolat jegyében jött létre a prófétai mozgalom, amely a szociális, politikai és vallási elégedetlenség megfogalmazásának egyaránt eszközévé lett. A próféták által bírált szociális igazságtalanság együtt járt a politikai kudarccal: az i. e. 6. sz.-ban a zsidóság mezopotámiai hódítók támadásának esett áldozatul. E kudarc nyomán a próféták úgy vélték, hogy mindez Isten szándéka szerint való; egy olyan isten műve, aki egyedül kormányozza a világot és irányítja a történelem eseményeit. E gondolat hatására jelent meg Izrael vallási felfogásában a monoteizmus gondolata, az a vélekedés, hogy Jahve egyetlen isten, aki az egész világtörténésnek parancsol. A szóban forgó gondolat következménye az egyetemes vallástörténetben is minőségi fordulópontot hozó szigorú monoteizmus kialakulása, az i. e. 6-5. sz. fordulójától a zsidó vallási felfogás alapja Jahve létének minden más isten realitását kizáró gondolata volt. Ezzel köszöntött be a zsidó vallásfejlődés klasszikus periódusa, s ekkor került sor az ősi vallási hagyományok egységes feldolgozására is: ennek eredményeként született meg a zsidó vallás szent könyve, a bibliai gyűjtemény.
Az ókori zsidó vallásosság évezredes története során csaknem félszáz, Jahve szavait tolmácsoló irat került megfogalmazásra. A legkorábbi szövegrészek az i. e. II. évezred végén fogalmazódtak, az utolsó iratok keletkezésének ideje az i. e. 2. sz. A két időpont között alakult ki a klasszikus zsidó vallásosság, a maga kidolgozott monoteizmusával. Ebből az anyagból származott a Mózes neve alatt fennmaradt, az I. évezred derekán összeállított gyűjtemény.
Az öt mózesi könyv anyagában találjuk a világ és az ember teremtésének – más közel-keleti népek hagyományaihoz igen hasonló – feldolgozását. Ádám és Éva, Káin és Ábel, a vízözön vagy a bábeli torony építésének története a zsidó nép ősatyáinak (Ábrahám, Jákób és József) történetével folytatódik, majd a szövetségkötő Mózes életét és a zsidóság honfoglalásának eseményeit beszéli el. Az anyag ez utóbbi része a szó valódi értelmében is törvény: az elbeszélő részek tartalmazzák a zsidó vallás kultikus és erkölcsi elveit is.
Az ószövetségi gyűjtemény második részét a történeti iratok alkotják, amelyek a zsidó királyság bukásáig, az i. e. 6. sz.-ig dolgozzák fel a nép történetét. Az Ószövetség harmadik részét a prófétai könyvek alkotják. Ezek a zsidóság ókori történetén kívül a monoteizmus (egyistenhit) kibontakozásának is beszédes dokumentumai. A gyűjtemény iratainak negyedik csoportja vallásos költeményeket, bölcseleti és szertartási célú szövegeket tartalmaz. Mindezek együtteseként jött létre az időszámítás kezdete körül a zsidó Biblia, az ószövetségi gyűjtemény, amely a keresztény Európa vallási világát és kultúráját is meghatározta.
A hívő zsidó életét számos vallási előírás szabályozta. Ezek között voltak általános vallási elvek, mint a monoteizmus követelménye, vagy erkölcsi nézetek, mint az emberölés, a nemi szabadosság tilalma, a tulajdon védelmének szabályai. A korabeli zsidó hitben előírásokat találunk az étkezési szokásokra vagy a rituális tisztaságra vonatkozóan is: a vallás előírásai az élet szinte minden területére kiterjednek. Így a zsidók vallási életének előírásai közé tartozott a földre borulva elmondott ima, de ismerték és gyakorolták az áldozatbemutatás, az eskü és az önkéntesen vállalt aszkézis különféle formáit is. A köznapi vallási életet a családfő irányította. A kultusz központja a jeruzsálemi szentély volt, és egyre növekedett a gyülekezeti házak (zsinagógák) szerepe. Állandó zsidó ünnep volt a szombat, az év ünnepkörének középpontjában pedig a húsvéti időszak, az egyiptomi kivonulás emlékünnepe állt.
A hellenisztikus korszakban az idegen hódítók uralma alatt élő zsidóság körében az i. e. 3. sz.-tól új vallási jelenségek bontakoztak ki. Terjedt az apokaliptikus szemlélet, az a meggyőződés, hogy a világ közeli katasztrófa felé halad. Új jelenség volt az angyalhit, a túlvilágra és a lélek halál utáni létezésére vonatkozó nézetek zöme. A vallási élet középpontjában továbbra is a mózesi törvény – rituális, jogi, étkezési stb. – előírásai, a Tízparancsolat elvei álltak. A zsidóság politikai és szellemi válsághangulatát tükrözve egyre népszerűbbé váltak a Messiás-elképzelések: hogy amikor majd betelik a szenvedések mértéke, Jahve megváltót küld kiválasztottai közé. A megváltó megszabadítja a zsidóságot az istenével kötött szövetség megszegésének következményeitől, megújítja a régi szövetséget és a kultuszt, kiűzi az idegeneket az országból és visszaállítja Izrael hajdani függetlenségét. E messianisztikus közhangulat nem csupán a kereszténység megjelenésének vált előkészítőjévé, hanem több idegenellenes felkelés ideológiájává is lett. A Róma ellen i. sz. 66 és 70 között kirobbant zsidó háború tragikus következményekkel járt: 70-ben megsemmisült a jeruzsálemi szentély, megszűnt az áldozatbemutató kultusz, és eltűnt a hagyományos papság. A mediterrán világban szétszóródó zsidóság vallási életének központjává a zsinagógák és az azokban tanító rabbik lettek. A zsidó Biblia végleges megszerkesztésén túl ők alkották meg a késői zsidó írásmagyarázatok monumentális Talmud-gyűjteményeit, amelyek a későbbi, közép- és újkori zsidó vallásosság alakító forrásai.
A világban szétszóródó zsidó közösségek fennmaradásuk fő biztosítékát az idegenektől, a környezettől való elzárkózásban, a vallási hagyományok és szabályok őrzésében látták. Ennek is köszönhető, hogy a zsidóság át tudta vészelni a késői ókor és a középkor üldöztetéseit. A modern időkhöz való alkalmazkodás szülte a mózesi törvény liberális értelmezését képviselő neológ irányzatot, amellyel az ortodoxok állnak szemben.
Az európai zsidóság sorsa azonban a modern antiszemitizmus kialakulásával és a náci uralom éveiben tragikus fordulatot vett. A világ zsidóságának mai összlétszámát 14,5 millióra becsülik: egyenként 3,5-4 milliós közösségek élnek Izraelben, az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban.
