Előzmények, tulajdonreform
Előzmények, tulajdonreform
A magyar nemzeti vagyon kb. 90%-ban állami tulajdonból áll. Ilyen méretű állami tulajdon mellett a piacgazdaság „normális” működtetése nem biztosítható. Ehhez az is szükséges, hogy jelentősen csökkenjenek az állam gazdálkodási monopóliumai, az állami vállalatok pedig semmilyen közhatalmi privilégiumot ne élvezzenek. Az államot mint tulajdonost a többi tulajdonformával jogilag és szociológiailag egyaránt azonos pozícióba kell helyezni.
A túlméretezett állami tulajdon nem hatékony, az állam tulajdonosi jogosítványai diffúz módon oszlanak meg különböző állami szervek között, nagy a pazarlás és a veszteség. Ami „mindenkié", az ténylegesen senkié. Az intézményi gazdálkodás a gazdaság jó részében, a közüzemi körön kívül hátrányos, kiöli az emberekből a természetes tulajdonosi érzést és érdekeltséget.
Az 1968-ban bevezetett magyar gazdasági reform egyik alapcélja az állami vállalatok önállóságának növelése volt. Ez a minisztériumok és más igazgatási szervek ún. államigazgatási tulajdonlásának csökkentését és az állami tulajdonosi jogosítványoknak a vállalatokra való átruházását jelentette. Ez az 1977-es állami vállalati törvényben megerősített folyamat 1984–85-ben érte el csúcspontját, amikor is az állami vállalatok 2/3-ánál az állami tulajdonosi jogok gyakorlását átruházták a vállalatokra – csak a vállalatok kb. 1/3-ánál maradt meg az államigazgatási irányítás lehetősége. Az ún. önkormányzó vállalatok többségénél a tulajdonosi jogokat sajátos paritásos testület, az 50%-ban dolgozói küldöttekből, 50%-ban a vállalatvezetés képviselőiből álló vállalati tanácsok vették át (pl. a vt nevezte ki az igazgatót is). Kb. 10%-ban pedig közvetlen dolgozói önigazgatás került bevezetésre az állami szektorban; e helyeken a valamennyi dolgozóból álló közgyűlés (ill. küldöttgyűlés) gyakorolta az állam tulajdonosi jogát.
Ezek a korábbi modellhez képest jelentős változások mégsem hoztak átfogó sikert, lényegében az alábbi okok miatt:
– a baloldali ideológiai nyomás 1989-ig igen erős volt; a kisvállalkozások elleni ideológiai nyomás mindvégig fennmaradt, s mivel a dereguláció csak 1989–90-ben hozott részleges eredményeket, a kisvállalkozásokat számos adminisztratív korlátozás sújtotta, érdemi gazdaságpolitikai támogatást kismértékben kaptak;
– az állami tulajdon privilégiumai csak kismértékben csökkentek; az állami tulajdon bénító hatása kisugárzott a nem állami tulajdonformákra; a politikai bizalom hiánya is a rövid távú haszonszerzésre irányuló törekvéseket erősítette fel;
– a vállalati önállóság inkább jogi szinten érvényesült; az ágazati minisztériumok csökkenő befolyását az ún. gazdasági szabályzókon keresztül a funkcionális szervek és a központi jegybank vélte át;
– a vállalati tanács működése az általános politikai demokrácia hiánya folytán sok helyütt formálissá vált, a vt intézményét eredetileg ellenző, de ahhoz később jól alkalmazkodó vállalati igazgatók sokszor befolyásuk alá kerítették a vállalati tanácsot (ún. menedzseruralom);
– a vállalati „öntulajdonlás” megfelelő piaci és versenyviszonyok hiányában sokszor a rövid távú bér- és egyéb öncélú érdekeltségek túlsúlyára vezetett, a hosszú távú és a tőkeáramlással összefüggő össznemzeti érdekek rovására. Ezt különösen az idézte elő, hogy a vállalati tulajdon megteremtése előtt sem ment végbe megfelelő decentralizálás, s a fennálló monopolhelyzetek a visszaélések melegágyává váltak.
A balsiker jelzi: a szocialista piacgazdaság lényegi önellentmondás. Ezért a 90-es évek elején
a tulajdonreform helyett a tulajdonrendszer gyökeres megváltoztatása kerül előtérbe, összefüggésben a kelet-európai szocialista rendszerek általános összeomlásával.
A privatizáció 1988 végétől,1989 elejétől válik a magyar gazdaságpolitika egyre jelentősebb elemévé. Kialakul a rendszerváltás folyamata, amely Magyarországon a viszonylag toleráns szocialista pártállami rendszer keretében kialakult „se terv, se piacgazdaság” vegyes konstrukcióból egy vegyes tulajdonú, de a modern magántulajdon elsődlegességére alapozó, ún. szociális piacgazdaságra való átmenetet jelenti.
A tulajdonviszonyok változása szempontjából az átmenet feltehetően hosszabb időt igényel: az állami tulajdon túlsúlya a gazdasági válság körülményei között csak fokozatosan szűnhet meg, amíg viszont ez a túlsúly fennáll, csak részlegés piacgazdaságról beszélhetünk.
