légzés:
légzés:
Az élet fenntartásához, az anyagcsere-folyamatok lebonyolításához oxigén szükséges. A szervezet a számára szükséges oxigénmennyiséget légzés útján biztosítja. A légzés fogalmán régebben csak a be- és kilégzés által történő oxigénfelvételt, ill. széndioxid-leadást értették. Ezt a tüdőkben lezajló folyamatot, vagyis a lég- és gázcserét ma külső légzésnek nevezik. Belső légzésnek hívják azt a szöveti folyamatot, amikor a tüdőben a vérbe került oxigént a vér közvetlenül a szöveteknek, ill. sejteknek adja le, és onnan a szén-dioxidot felveszi. Ez utóbbi az anyagcsere-folyamatokhoz tartozik.
Külső légzéskor a levegő először a felső légutakba (orr-, ill. szájüreg, garat, gége) jut, itt felmelegszik és megtisztul a durva szennyeződéstől. A nyálkahártya csillószőrös hámján megtapadnak azok a por- és koromszemcsék, melyek a légutakba kerültek. A levegő azáltal melegszik fel, hogy a bő vérellátású nyálkahártyákkal érintkezik. A levegő ezután az alsó légutakba, a hörgőbe (hörgőrendszer) kerül, majd a kisebb hörgőkön keresztül a tüdőhólyagocskákba. A tüdőhólyagocskák falában megy végbe az oxigén felvétele és a szén-dioxid leadása, amely az előbb leírt úton, de ellenkező irányban, kikerül a légutakon keresztül a szervezetből.
A gázcserét az teszi lehetővé, hogy a vénás vér O2-tartalma kisebb, CO2-tartalma nagyobb, mint a belélegzett levegőé, és így a gázok fizikai törvénye alapján a vér és a levegő között gázegyensúly alakul ki, s ennek eredménye a CO2 leadása, az O2 felvétele. A belégzett levegő O2-tartalma 20,9%, CO2-tartalma 0,04%, a kilégzett (elhasznált) levegő O2-tartalma 16,2%, CO2-tartalma 4,13%.
A levegő be- és kilégzése a mellkas légzőmozgásainak segítségével történik. Belégzéskor a mellkas nyugalmi helyzetéből kitér, térfogatában megnövekszik ez a mozgás aktív izommunka segítségével jön létre. Ezután a mellkasizmok elernyedése és saját rugalmassága következtében a mellkas összeesik, visszatér eredeti térfogatára, és ezalatt jön létre a kilégzés. A mellkas mozgása mellett be- és kilégzéskor a rekeszizom is kitér, aminek során a hasi szervek lefelé és előretolódnak. Ezt a légzési formát hasi légzésnek nevezik, és inkább férfiak sajátossága, míg az előbbi, ún. mellkasi légzés inkább nőkre és gyermekekre jellemző.
A felnőtt ember percenként általában 16 be- és kilégző mozgást végez, és az egy belégzés alatt felvett, ill. kilégzés alatt leadott levegő mennyisége 500 ml. Ezt a mozgást a központi idegrendszer légzőközpontja irányítja. A légzőközpont ingerlékenységét humorális úton szabályozza a vér oxigén-, ill. szén-dioxid-tartalma. Ha a vér oxigéntartalma csökken és szén-dioxid-tartalma növekszik, akkor a légzés szaporábbá válik, hogy ezáltal a fölösleges, fokozott mennyiségben jelen levő szén-dioxidot kiűzze a szervezetből. Amikor a szén-dioxid-, ill. az oxigénszint visszatér a normálisra, a légvételek száma csökken. Fokozott munkavégzéskor, futás közben a szervezet oxigénszükséglete, ill. a szövetek oxigén-felhasználása nagyobb, a normális légvételek száma mellett bevitt oxigénmennyiség nem elegendő, a szén-dioxid-szint megemelkedik. Ez befolyásolja a légzőközpontot, és a légvételek száma szaporodik, ezért futáskor, erősebb munkavégzéskor az emberek szaporábban lélegeznek.
Balesetek, sérülések, egyes fertőző betegségek (tetanusz) következtében a spontán légzés megszűnhet, és légzésbénulás következhet be. Ilyen esetekben a spontán légzés visszatértéig mesterséges lélegeztetést kell alkalmazni. A befúvásos lélegeztetéssel a segítő a saját kilégzett levegőjét juttatja be az áldozat légútjaiba („száj a szájba”, illetve „száj az orrba” lélegeztetés). Egyes betegségekben, pl. gyermekbénulásban a légzőizmok mozgását szabályozó idegsejtek sérülnek. A mellkasi kitéréseket ilyenkor vastüdővel hozzák létre.
