Csokonai Vitéz Mihály: A rózsa
A rózsa
Gyakran a setétes üregű barlangnak
Gyakran a természet láthatatlan karja
A kezeket sértő tövissek bokrai
Melyeknek ha színét s kinyílását nézem,
A nyílás ideje amíg el nem haladt,
Majd osztán levelit széjjelebb taszítja,
S pirosló újjait onnan kimutatja,
Végtére kinyílván egészen kebele,
Leveleit pedig oly szín palástolja,
A hajnal is midőn ettől kölcsönözött
Ilyen ruhájában feltetszik az égen,
A gyenge orcáknak rózsaszín fedele
Maradj tehát festő, penzel minden mázza;
| Rejtekébe fényes kincshalmok lappangnak, |
| A keserű alá az édest takarja, |
| A lágy tapintású rózsák hajlékai, |
| Csudálkozásomat szűntelen tetézem. |
| Kucorog a rózsa zőld boríték alatt, |
| Gyenge bimbócskáit részekre hasítja, |
| Mellyel a kíváncsi szemet csalogatja. |
| Kereken egymásra tekerűl levele, |
| Hogy azt a festő kéz hiába majmolja. |
| Színnel ékeskedő köntösbe öltözött, |
| Diadalmaskodik vénusi szépségen, |
| Forró szeretetet sok szívben nevele. |
| Mert e' néked minden műved megalázza. |
