Csokonai Vitéz Mihály: Az álom
Az álom
| Boldogok azok, akik úgy alusznak, |
| hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez a |
| kívánságom nem is haszontalan, ha az |
| álmodozások ostromolják a sírhalmokat. |
| Préd. 3 : 19, 20, 21. |
Jön az álom, s mindent pihenésre hajta,
Beborítja véle a főldet s az eget,
Melynek hűs balzsama a benne feredett
Lágy karjain fáradt érzékenységinket
Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja
Most az öröm arany hegyeit ígéri,
Majd a félelemmel rettenti lekünket
De akármint tűnik képzelődésünkbe,
Ápolgató karral kötésink feloldja,
Megtört érzésinket símítja kezével,
A terhes gondokat rabláncához fűzi,
Minthogy a világi bajoknak érzése
A halálnak képét őltözvén magára,
Úgy vagyon, holtakká tészen, és hogy élünk,
| Az éjjelnek barna palástja van rajta, |
| Alóla altató mákolajt csepeget, |
| Szemhéjaknak édes nyúgovást engedett. |
| Ringatja s egy másik világba tesz minket, |
| Valóság képébe tűnő ábrázatja. |
| Az áldás javait bő marokkal méri, |
| S a kétség szélére viszi életünket. |
| Valódi örömöt terjeszt ő szívünkbe; |
| Ellankadt erőnkhöz új erejét toldja, |
| Új életre hozván gyógyító mézével, |
| Szívünkből a Léthe partjaira űzi. |
| Éltünknek legnagyobb terhe s szenvedése, |
| Bennünket holtakká tészen utóljára. |
| Csak egy kis szuszogás hiteti el vélünk. |
