Kosztolányi Dezső: A MALOM
A MALOM
Émile Verhaeren
A vén malom forog az estbe lent,
fölötte az ég mélabús, mogorva,
repül, repül a seszínű vitorla,
kereng, kereng és újra csak kereng.
fölötte az ég mélabús, mogorva,
repül, repül a seszínű vitorla,
kereng, kereng és újra csak kereng.
A durva küllők, mint esdő karok
lehullanak s felszállanak kinyúlva,
aztán leesnek a sötétbe újra,
a lég sötét, a pusztaság halott.
lehullanak s felszállanak kinyúlva,
aztán leesnek a sötétbe újra,
a lég sötét, a pusztaság halott.
Bús téli nap ül az alvó tanyán,
az ég felé kígyózik pár keréknyom,
a messze ösvény árnyas, hosszú, vékony,
még fönn a felleg is fáradt talán.
az ég felé kígyózik pár keréknyom,
a messze ösvény árnyas, hosszú, vékony,
még fönn a felleg is fáradt talán.
Pár bükkfa-kunyhó a homályba hal,
a bús csoport egy földszegélyre guggol,
rézlámpa csillog minden ócska zugból,
fényébe reszket az ablak s a fal.
a bús csoport egy földszegélyre guggol,
rézlámpa csillog minden ócska zugból,
fényébe reszket az ablak s a fal.
S az ócska viskók a domboldalon
ronggyal kitoldott, bús ablakszemükkel
csak nézik a küllőt, mely lopva tűn fel
s forog-forog és meghal a malom.
ronggyal kitoldott, bús ablakszemükkel
csak nézik a küllőt, mely lopva tűn fel
s forog-forog és meghal a malom.
