Kosztolányi Dezső: AZ ALKONYATHOZ
AZ ALKONYATHOZ
Szivem szívéből szól a dal
s remegve a homályba hal.
Beléd te pompás, bús borongás,
mely tört szivünknek álmot ad:
elérhetetlen, röpke szellem
ó, alkonyat!
s remegve a homályba hal.
Beléd te pompás, bús borongás,
mely tört szivünknek álmot ad:
elérhetetlen, röpke szellem
ó, alkonyat!
Lassan teríted szerteszét
az éj szagos, kék szőnyegét
s könnyezve véded a kiégett
fáradt, beteg virágokat.
te lengve tűnő, jószivű nő
ó, alkonyat!
az éj szagos, kék szőnyegét
s könnyezve véded a kiégett
fáradt, beteg virágokat.
te lengve tűnő, jószivű nő
ó, alkonyat!
Lábujjhegyen jössz s vérezőn
járkálsz a harmatos mezőn
s sötét hajadban olthatatlan
lobban fel a fény újólag
s hull, hull a szikra árnyaidra
ó, alkonyat!
járkálsz a harmatos mezőn
s sötét hajadban olthatatlan
lobban fel a fény újólag
s hull, hull a szikra árnyaidra
ó, alkonyat!
Halkan kopogsz az ablakon
s kérded, miért nem alhatom.
S én felzokogva fátyolodba
rejtem könnyázott arcomat
s füledbe súgom, hogy mi bú nyom
ó, alkonyat!
s kérded, miért nem alhatom.
S én felzokogva fátyolodba
rejtem könnyázott arcomat
s füledbe súgom, hogy mi bú nyom
ó, alkonyat!
Átfogsz karoddal csendesen
lecsókolod égő szemem
éjszínű fátylad csendbe rám csap
s a szenvedésem ellohad.
s csókol, ölelget enyhe csended
ó, alkonyat!
lecsókolod égő szemem
éjszínű fátylad csendbe rám csap
s a szenvedésem ellohad.
s csókol, ölelget enyhe csended
ó, alkonyat!
1905
