Tompa Mihály: KÉT LEVÉL.

Full text search

KÉT LEVÉL.
 
I.
 
ZSUZSÁNNA FLORENTINÁHOZ.
Virágos, május 30, 186.*
 
Kedves Florentinám! Mily jól esik nekem,
A hosszú hallgatást hogy már megtörhetem!
Oh mert sok éve mult, hogy, mint szél a habot,
Egymás kebeléről az élet elkapott.
 
Tudod: mikép hagyók el az intézetet,
Sok sziv hogy elszorult, sok szem hogy könyezett!
Fogadtuk, hogy holtig hívek, jól maradunk,
S közös lesz egymással örömünk s bánatunk.
 
Irt is már Nellike, Blanka s a kis Matild,
Sorsát oly melegen s hiven tudatja mind;
Szegény beteg Judit ...! szegény megcsalt Teréz!
Egynek egy, másnak más fájdalmas, vagy nehéz.
 
Én boldog nő vagyok, hálával mondhatom,
Melynek könyje most is megcsordul arcomon;
Vidám, derűlt az ég, - nem látok felleget ...
- De várj csak. Elmondok mindent, mindent neked!
 
Házunk nem nagy, de szép s elég kényelmet ád,
Leveles, illatos lonc futja be falát;
Közel rét és mező, - s bár szűk a láthatár:
Szeretem e helyet, mint fészkét a madár.
 
Kertünkön át, hol sok s nemes gyümölcs terem,
Patak fut vídoran a tiszta fövenyen;
Partján a méhes áll, hol késő estelig
Lágy zsongás-bongás közt a kas mézzel telik.
 
Melyre magam fonám a hajlós ágbogat:
Az ismerős lugas hűs árnyékkal fogad;
S oda velem, - mig künn a hőség égető, -
A boldogság csendes, nyájas érzése jő.
 
Mindjárt a ház körül virágot ápolok,
Kedvenceim: rózsa, viola s liljomok;
Szeretem őket, mint szerette jó anyám,
Kinek szavát most is még mintha hallanám:
 
Gyermekem! a virág olyan, mint az erény,
Szép az kikeletkor, nyár- s ősznek idején;
Ifju- s aggnak tisztes diszt ád és örömet,
A sírig elkisér, a sírba is követ.
 
S lásd, én, ki voltam a «hét alvó egyike»,
Megváltozám, s pedig nem hinnéd, mennyire!
Szememből a hajnal első sugárival
Az álom elrepül, s a szép reggel kicsal.
 
Népes majorságom már szálldos, hí s keres;
Kedves galambjaim, - mind oly szelid, kezes, -
Karomat, mig búzát vetek, vetek nekik,
Köszönve s kérve is gyöngéden csipkedik.
 
Azután végezem a rendes házi bajt,
Mely édesen izgat, mig erre s arra hajt;
S e kedves baj: sárkány, az a mesebeli,
Hármat lát nőni, ki egy fejét leszeli.
 
Így telnek napjaim, élményim ilyenek,
Mindenben örömet lelek, mint a gyerek ...
Aztán következnek: himzés, könyv s a lapok,
De Istenem, gyakran mily lassan haladok!
 
S midőn a zongorán átfutnak újjaim,
Bús, szemrehányó hang szólal meg húrjain!
Mert most is bár öröm s élvezet játszanom:
Mégis nem fáj nagyon, ha tán nem játszhatom ...
 
Van szomszéd, ismerős - sok jó, művelt család
Barátsággal fogad s szivből örvend, ha lát;
Mégis, bármint maraszt a szívesség szava:
Ezt súgja valami nékem: haza ...! haza ...!
 
S ne csudáld, hogy helyem másutt én nem lelem,
Csak otthon, otthon van világom, életem ...!
Minden oly szép s igaz belől e kis körön,
Gondoljam képeit együtt bár, vagy külön!
 
Mellettem két piciny angyal mosolyg, repes ...
Férjem kissé heves, de jó, müvelt, nemes;
Ő hűn szeret, vezet: - s beléfogózva én:
Nyugton s vígan megyek az élet mezején.
 
És tőlem óra, nap elmúlik szaporán,
Elébb, hogy elmémben megjegyzném s felrovám;
Egyedűl azt tudom, hogy volt és elrepűlt,
S nem hozott bánatost, nem hagyott keserűt.
 
Ifjú ábrándimon gyakorta nevetek!
Most a szép föld ... s nem a magasló fellegek ...
Az ág fennáll, mig csak virággal van teli,
S lehajlik, ha édes gyümölcsét érleli.
 
De oh én csevegő! most vészem észre csak:
Mily hosszú e levél s mikép megkínzalak!
Ám boszuld meg magad: - mert megboszulhatod, -
Legyen kétannyi, mint levelem, válaszod!
 
Vagy inkább jőjj magad, kedves Florentinám!
Az évszak oly kies, az ég s föld oly vidám ...
Tedd boldogabbá még, ki távol és közel
Téged teljes szivből szeret, csókol s ölel ...!
 
II.
 
FLORENTINA ZSUZSANNÁHOZ.
Villámos, őszhó végnapján 186*
 
Édes Zsuzsi! Már-már feledém leveled
- Mert a mélyelműség elszórt s könnyen feled, -
Azonban rendezvén ma íróasztalom:
Reá akadtam s így megválaszolhatom.
 
Irigyleni semmit nem szoktam senkitől,
Te vagy csak, magadra iríggyé aki től.
Te, kit csudás végzet kegyel s hord tenyerén,
Elégűlt sziv! hisz ez ábrándkép, tünemény ...!
 
Oh, hát mi itt alant szerencséssé teszen:
Langyos, polgárias, köznapi érzelem!
S ki fényes átokúl merész vágyat nyere,
Küzd s meghal, - számára nincs itt egyéb csere.
 
Lásd, az én életem izgatott, keserű,
Szaggatja májamat egy éhes keselyű;
A cél nagy és merész! - s bár szól egy hang: remélj!
Mégis gyakran vagyok meghasonlott kedély.
 
S ha a földet s eget ostromlám hasztalan:
A költészet karja közé vetem magam ...
S enyhülök, ha élet, világ s társadalom
Ellen haragomat abban kionthatom.
 
Igaz: nagy tért nyertünk pár rövid év alatt,
- Bár még nem rontánk le sok gyűlölt közfalat, -
S a nőnemnek, amely futvást halad vele,
Mindent meghoz lassan a kor jó szelleme.
 
Kegyelmed, asszonyom, voltak a nagymamák:
Anyáinknak már a tekintetest adák;
S mi széltiben vagyunk nagyságos asszonyok ...
(De hát később, midőn minden cím elfogyott ...?!)
 
Im az irodalom! Azzal féltékenyen
Egyedáruskodott az önző férfinem,
Körűlte kétszeres futó árkot vona,
S igy lőn hír, dicsőség az ő tulajdona.
 
Hanem megostromlá sok bátor Amazon,
Nyitvák a sorompók, s most ki s be szabadon ...!
Eldob tűt és guzsalyt, s ide gyűl valahány
«Szellemdús hölgy» vagyon és «lelkes honleány».
 
Album, naptár, hír- és divatlap egyaránt
Szolgálnak toborzó és táborhely gyanánt;
A szerkesztő urak, e fehér négerek,
Szolgálják s őrzik a páratlan sereget.
 
Körűlte! mig el nem pusztúl egymásután
A férfi-iró, ez utolsó mohikán!
Semmit se tesz, hogy a kritika még huhog,
Kihullt kezéből a mindenható sulyok.
 
S ime, mint von s hódit a szellem ereje:
Szobaleányom is írónővé leve ...
Rébuszt csinál; - a sakk-talányt megfejti mind
Igy nevet s jutalmat nyer lóugrás szerint.
 
De a verset, lyrát megtiltottam neki,
Azt irok én; - őtet a próza illeti;
Vidéki színügy, vagy levél s más függelék,
Hasonló állású személyeknek elég.
 
Különben, használom a szerkesztés körűl,
Ha majd a «Hölgyderü» világ elé kerül;
Iránylap lesz. - Hangja: mint villámcsattanás,
Jelszava: jogegység, vagy végelszakadás!
 
Itt hát mégis nyerénk, tagadni nem lehet,
De ép olyan fontos kérdés a viselet;
Hah! a csúf-nem ugyan ajkába harapott,
Hogy elvettük végre tőle a kalapot!
 
Közös már szür, mellény, pitykés dolmány s egyéb,
Oh, az egyenlőség gyorsan előbbre lép!
Ki most az utcán a másik után megyen:
Fiú, vagy lány amaz? nem tudja hirtelen.
 
Részünkre minden perc több-több előnyt csikar;
A pórias csókot száműzi a szivar ...
Sok előitélet elmúlik és kivesz ...
A házas életben sincsen már annyi fesz ...
 
Mindezért küzdök én, mint egy nődalia,
Mégis mint ver, sebez a rágalom nyila!
De semmi nem képes megtántorítani ...
Vádló s vád nyomorult, kicsinyes, köznapi!
 
Szememre hányják a közlelkek, hogy a ház
Engem mint asszonyát, nem dicsér, de gyaláz;
Hogy nincs itt szorgalom, rend, nincs jóllét, se csín,
Egymásnak láb alatt van benne nagy s kicsiny;
 
Hogy aprós gyermekim vásottak, szennyesek,
Ahány, annyifelé hányódik, tévelyeg;
Este a konyhában s a kertben alszik el,
S gondot rájok csupán a jó Isten visel ...
 
De kérdem én, hogy e magas tulajdonok,
E fényes égi láng, mely keblemen lobog,
Azért advák-e, hogy nagycélu életem
Mint dajka s kulcsárné kelljen eltöltenem!?
 
Ah, mily nép s felfogás! de legfőbb kínom az:
Hogy ez az ember is örök zsémb és panasz ...
Úr, gondoljon rá, ha hiány van ott, vagy itt,
S ne rontsa lelkemnek szent kínu gondjait!
 
De ő szellemszegény, nem fogja fel becsem ...
- Reám nem is volna méltó egy férfi sem!
Heves, komor s gyakran elzárkozik magán ...
Gyanúm, hogy ő iszik s játékos is talán.
 
Bár csel, bün, gúny vigyorg reám mindenfelől:
Megyek az úton, mit nagy missióm jelöl;
Azon más semmi, csak halálom lenne gát!
Hanem már késő van ... virad ... jó éjszakát ...!

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi