A honalapítás
A honalapítás
A magyar nép őshazája a "Magna Hungaria", Baskíria területén feküdt. A magyarság ezután, legalább a 7. századig, a Kazár Kaganátus keretei között élt, de 830 táján elszakadt a birodalomtól, s megkezdte önálló politikai életét. A földművelést ismerő, félnomád gazdálkodást folytató magyar törzsek 895-ben megjelentek a Kárpát-medencében, és fokozatosan elfoglalták leendő országukat.
A szolnok-strázsahalmi tarsolylemez
A magyar nép azoknak a finnugor népeknek a családjából vált ki, amelyek az Urál hegységtől a Balti-tengerig terjedő földeket népesítették be. Legközelebbi nyelvrokonaikkal, az obiugorokkal közös őshazájuk feltehetőleg az Urál hegység nyugati oldalán, a Volga-Káma folyók által határolt területen feküdt. A régészeti, a nyelvi és néprajzi emlékek segítségével csak eddig követhetjük a magyar őstörténet eredetét. Feltehetően a hunok által kiváltott nagy sztyeppei vándorlás (300 és 400 között) több nomád népcsoportot és töredéket vetett erre a vidékre, s talán az ősmagyarság vagy egy töredékük, szintén ekkor került Nyugat-Szibériából Baskíria területére.
A későbbi magyar hagyományban a "Magna Hungaria" (ősi, régi Magyarország) a Káma folyótól délebbre esik, az egykori Volga-parti Baskíria területére. 1236-ban, amikor Béla ifjabb király költségén Julianus domonkos rendi szerzetes és három társa elindult a magyarok őseit megkeresni, szintén itt talált rá a keleti magyarok szálláshelyére, akikkel még magyarul tudott beszélni. A 9-13. századi keleti és nyugati források is ezt a területet nevezik a magyarság őshazájának. A vita eldöntése igen nehéz, hiszen olyan kevés értékelhető forrás áll a kutatók rendelkezésére, hogy a kérdésre végleges választ adni szinte lehetetlen.
