A kiegyezés rendszere
A kiegyezés rendszere
A kiegyezés után létrejött államalakulat, az Osztrák-Magyar Monarchia két egyenrangú tagállam, az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság szövetsége volt. Az Osztrák Császársághoz a birodalom mindazon területei tartoztak, amelyek nem képezték a Magyar Királyság részét; ez utóbbi pedig – 1526 óta először – a történelmi Magyarország valamennyi területét egyesítette. Erdély ismét egyesült Magyarországgal, felszámolták a katonai határőrvidéket; 1868-ban Horvátország is "kiegyezett" Magyarországgal, s belső autonómiát kapott. A birodalom mindkét felének saját, kétkamarás törvényhozó testülete volt; mindkettő saját felelős kormánnyal, önálló közigazgatási és igazságszolgáltatási rendszerrel bírt. A Lajtán túli, osztrák területeken azonban minden tartománynak önálló tartományi gyűlése volt; a birodalom magyar felében csak Horvátország rendelkezett ilyennel. Magyarországon viszont az egyes törvényhatóságok bírtak – a második birodalomfél hasonló egységeihez képest – kiterjedt belső önkormányzattal. A magyar kormányban helyet foglalt egy horvát miniszter, s a magyar képviselőházban előbb huszonkilenc, majd negyven, a felsőházban három horvát képviselő, illetve küldött foglalt helyet.
A két birodalomfél egységes külpolitikai fellépését az úgynevezett közös ügyek rendszere tette lehetővé. Közös ügynek számított a külügy, a hadügy és az ezek fedezetét szolgáló pénzügy. E minisztériumok vezetőit az uralkodó, I. Ferenc József nevezte ki. E minisztereket mindkét birodalomfél külön-külön ellenőrizte. Mindkét parlament egy-egy hatvantagú delegációt választott. Ezek évente váltakozva Pesten és Bécsben, de nem együtt, hanem külön-külön üléseztek. Vitáikat üzenetváltásokkal tisztázták. Amíg a két fél delegációi meg nem állapodtak, a parlamentek működése is akadályozva volt, hiszen a költségvetést csak a közös ügyek elfogadott költségvetése alapján tervezhették meg.
A birodalom legfőbb összetartó ereje a K. u. K. (Kaiserliche und Königliche = császári és királyi) hadsereg volt. Ennek vezényleti nyelve német volt. A hadsereg irányítása az uralkodói felségjogok közé tartozott; az egyes parlamentek és kormányok nem rendelkeztek rá befolyással. Az alkotmányosság vékony biztosítékát csak a parlamentek újoncmegajánlási joga jelentette. A közös hadsereget kiegészítette a magyar királyi honvédség és az osztrák Landwehr. Ezekben a magyar, illetve a német volt a kiképzés nyelve; legénységüket a közös hadseregbe történt sorozáson be nem váltak alkották. A honvédség és a Landwehr kezdetben csak gyalogsággal és lovassággal rendelkezett, tüzérséggel nem. Az időről időre történt létszámnöveléseket paritásos alapon, egyenlő mértékben hajtották végre.
A politikai kiegyezést kiegészítette a gazdasági. Ennek értelmében a pénzrendszer közös marad, a Monarchia ki- és befelé vámegységet alkot, közös a mértékrendszer, szabad a tőke és a munkaerő áramlása. A gazdasági kiegyezést tíz évre kötötték, de bármelyik fél öt év múlva kezdeményezhette felmondását és újratárgyalását. A gazdasági kiegyezéshez tartozott a közös terhekben történő részvállalás, illetve az osztrák államadósság egy részének átvállalása. A közös terhekben történő részvállalás arányát nevezték kvótának.
Az új rendszer egyszerre viselte magán a parlamentarizmus és az uralkodói abszolutizmus jegyeit. Korlátozott parlamentáris demokrácia a politikában, teljes szabadság a gazdaságban. A rendszer csak addig volt működőképes, amíg valamelyik fél nem kérdőjelezte meg magában a kiegyezés tényét. Ez utóbbi elkerülését szolgálta az uralkodó rendelkezési joga a hadsereg fölött. A parlamentarizmus és a közösügyi rendszer viszont megakadályozta, hogy a birodalom bármelyik fele a másik érdekeivel ellentétes külpolitikai akciókba kezdjen. Mindez stabilitást adott a Monarchia külpolitikájának, ugyanakkor megakadályozta abban, hogy kezdeményezőként lépjen fel az európai konfliktusokban.
