Díszítőkedv és ősi világkép
Díszítőkedv és ősi világkép
"A magyarok csinosak és jókülsejűek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak" – jegyezte fel a sztyeppén élő magyarokról Gardizi perzsa történetíró. A felnőttkort elérő fiúkat felövezéssel avatták férfivá. Öltözékük egyik legfontosabb tartozéka a díszes fegyveröv, amely fémveretekkel vagy öntött díszítményekkel volt végig kirakva. Az ékítmények általában stilizált palmettacsokrot, vagy állati alakokat mintáznak.
Ezen az övön függtek az előkelő férfi fegyverei és a használati tárgyakat, például a tűzszerszámot magába fogadó tarsolya. A fegyverek közül főképpen a szablya hüvelyének, markolatának és koptatójának míves kivitelezésére fordítottak különös figyelmet. A rangot is jelző fegyverek díszítése egyedi módon készült. Szokás volt az elkészült öntvényrátéteket komoly szakértelmet igénylő ötvöstechnikákkal, gravírozással (Tarcal), ezüstberakással (Bana) vagy csontfaragásokkal gazdagítani (Szob, Felsőjattó). E fegyverfajta legszebb emlékei a palmettacsokrokkal díszített geszterédi aranyszablya (Nyíregyháza, Jósa András Múzeum) és az "Attila, kardja" néven is emlegetett legendás díszszablya (Bécs, Schatzkammer), amely azzal a fegyverrel azonosítható, amelyet egy 11. századi forrás szerint Anasztázia orosz hercegnő, I. András király özvegye ajándékozott 1063-ban Ottó bajor hercegnek. Az aranylemezekkel bevont, domború palmettaszövevénnyel ékesített szablya valószínűleg az Árpádok ősi fejedelmi jelvényei közül maradt ránk.
A palmettás ornamentika szinte kimeríthetetlen kombinációs gazdagságáról tanúskodnak az övre függesztett bőrtarsolyokat merevítő veretes fémlapok. A nagy szerkesztési és technikai találékonyságra valló kompozíciókat levélcsokrokból, indákból, szalagokból és geometrikus formákból állították össze. A kivitelezés is változatos. Találni poncolószerszámmal egyszerűen beütögetett és vésett rajzolatú, sima lemezeket (Bodrogvécs, Szolyva, Eperjeske), ismerünk plasztikusan kidomborított mintázatú darabokat (Galgóc, Szolnok-Strázsahalom), és olyanok is vannak amelyeken a különböző ötvöstechnikák együtt jelennek meg (Bezdéd, Bana).
A csillogó, drága nemesfém lemezek nemcsak az előkelő férfiak fegyvereit, öltözékét és fejdíszét (pl. a beregszászi süvegcsúcs) borították be, hanem a nőket is aranyos-ezüstös fénybe öltöztették. Szinte minden felületet, a ruhaszegélyeket, az öveket, a süvegeket, a lábbeliket elárasztották a nehéz fémrátétek, amelyeknek hatását még hasonló motívumokkal díszített ékszerek, karperecek, fülbevalók, hajfonatkorongok is fokozták. A honfoglaláskori magyar művészet egyik legkiválóbb emléke, a mitikus állatfigurákkal díszített rakamazi korongpár, egy asszony hajfonatát díszítette.
A kutatók újabban ismét hajlanak arra, hogy a 23 pompás aranyedényt tartalmazó nagyszentmiklósi kincsleletet (Bécs, Kunsthistorisches Museum) egy honfoglaló magyar törzsfő asztali készletének tekintsék. Némelyik vázán ugyanaz a mitikus madár, a turul jelenik meg, amelyet a sztyeppei népek rettegve tiszteltek és amely a magyarok ötvösművein (pl. a rakamazi korongokon) is megjelenik. Ezek és más állatábrázolások (griff, szarvas) az életfát jelképező levélmintákkal együtt a magyarok szinte teljesen elfeledett, csak a népmesékben továbbélő gazdag, ősi hitvilágáról, a szellemlények tiszteletéről, jótevő és ravasz erőkkel benépesített túlvilághitükről, babonáikról, hősi mondáikról hoznak üzenetet. Művészetük egyénivé érlelt mintakincse főként abból a szasszanida-kori perzsa művészetből táplálkozik, amelyet a mohamedán arab kultúra és a bizánci művészet is megismert és közvetített a sztyeppei népek és Európa felé.
Szent István király szarkofágja (1038 körül)
