Hagyományos műfajok
Hagyományos műfajok
A festészet hagyományosabb műfajaiban (például az egyházi festészetben) inkább megfigyelhetők a stílustörténeti változások. A barokkból a klasszicizmusba, majd egy széles körű historizálásba való átmenetet azonban ugyancsak kultúrtörténeti jelenség motiválja: polgáriasul, profanizálódik a vallásos téma a történelmi események és személyiségek megjelenésével és sajátos értelmezésével. A törökellenes küzdelmek a kereszténység védelméről szóló témákként kerültek Dorffmaister István még barokkos freskóin Szigetvár, Szentgotthárd templomaiba (1784-1796 között), s a magyar szent királyok mint a keresztény (európai) kultúra magyarországi meghonosítói kaptak hangsúlyt a bécsi akadémián tanult Hesz János Mihály már rajzos, zárt kontúrú figurákat ábrázoló, szerkezetükben világosan tagolt klasszicista oltárképein a 19. század első évtizedeiben (Eger, Esztergom stb.). A század közepén a történelmi festészet magáévá tette ezt az értelmezést, s mintegy közvetítette a témákat a nagyszabású, történelmi hűségre törekedve historizáló falképciklusok felé (Lotz Károly: Szent László és a kun vitéz, 1892, budavári Mátyás-templom), ill. a századforduló síkszerűvé váló, dekoratív kompozícióihoz (Székely Bertalan: Szent István kihirdeti a kereszténységet, 1890-96, uott).
Az ábrázoló művészetek ismeretközlő (elsősorban honismertető) funkciója legszembetűnőbb a sokszorosított grafikában (illusztrációk, grafikai lapok és albumok), ahol tulajdonképpen már a 18-19. század fordulóján körvonalazódtak a 19. századi festészet reprezentáns műfajai (tájkép, portré és életkép) s művészi eszközei is (hűségre törekvő realisztikus ábrázolás, világos képtagolás).
