Alternatív művészet
Alternatív művészet
A nomád prehistóriát felelevenítő installációk a rítusok játékos és törékeny monumentumainak tűnnek. A rituális-mágikus funkciójú műtípus megjelenése a magyar művészetben azonban korábbi, s az új avantgardizmushoz (happeningekhez) köthető. A kötetlen tárgyalkotás (assemblage) és a kötetlenül totális jellegű mű (a kaotikussá vált civilizáció sűrített képe rockzenével, szcenikai elemekkel, primitív irodalmi és vizuális motívumokkal) lehetőségét vetette fel, ezért pszeudo-rituálisnak vagy pszeudo-mágikusnak nevezhetjük, noha esetenként tömegeket képes az aktuális időből kiszakítani. A modernizmus ezen alternatívája Magyarországon a 70-es évek közepétől egy újdadaista, anarchista művészet keretében bontakozott ki, s táptalaja a szubkultúra, a "kulturálatlan kultúra" volt. Akadémiaellenesség (beleértve az absztrakt művészetet is), kultúrkritika nyilvánult meg a talált, tetszőleges anyagok spontán felhasználásában, a szándékosan műveletlen stílusban, gyakran durva formákban, nyílt, tabukat nem ismerő tematikában, ironikus címadásban (Bizottság Együttes). A szentendrei művésztelep fiataljai, a Vajda Lajos Stúdió tagjai (köztük többen punk- vagy rockzenekarokba tömörülve) később már a Magyarországra is beszivárgó primitív tömegkultúrát és a mesterséges végtelennel kecsegtető komputercivilizáció aktuális érvényű identitását és szabadságát is felhasználták a dolgok egyértelműségét megkérdőjelező képalkotó (imagista) tevékenységükben (Wahorn András).
Lényegesen lágyabb volt az övékénél a 70-80-as évek fordulójának transzavantgárdja finom, érzékeny vagy expresszív, ugyancsak spontán és felszabadult festőiségével, személyes tematikájával, melyben a mítoszalkotás lehetőségei is felsejlettek, akár a modern művészet nagyjainak átírásai, akár a személyes múlt emlékeinek vagy archetipikus szimbólumoknak (Mazzag István: Romeo) felnagyítása útján. Mégis ez az érzékien gazdag festészet, mely – interpretációs nehézségeket nem okozva – a kor uralkodó áramlatába illeszkedett, eredményezte a magyar művészet intenzívebb részvételét a Nyugat művészeti életében. Az addig – minden politikai szorítás ellenére – független, mert a hatalomból részt nem kért, s csak a művészetre figyelő magyar művészet (ami a régió legsajátabb tulajdona és legsajátosabb tulajdonsága volt) a nyugati régió internacionális galéria- és múzeumi művészetének részévé vált. Az új festőiség magára vonta a "képromboló" avantgárd konceptualista haragját, újabb (emblematikus) redukciót hívott életre a képalkotásban (Kungl György kerámiái). Ebben az új szituációban talán könnyebben születik újjá a művészet belső teljességigénye.
Részlet a dunaújvárosi szoborparkból
Keserü Ilona – Vidovszky László: Hang – Szín – Tér. Zenei-képzőművészeti installáció, (1982). A Magyar Nemzeti Galériában és a Műcsarnokban is bemutatott kompozíció 127 különböző színű és hangolású síppal egy azonos rendszer szerint változó szín- és hangteret hozott létre
K. K.
