A földtörténeti múlt jóval délebbi szélességeken kezdődött
A földtörténeti múlt jóval délebbi szélességeken kezdődött
A Dunántúli-középhegység eredetét kutatva – az üledékes rétegsorok, a bennük rejlő ősmaradványok s az eocén vulkáni kőzetek összehasonlító vizsgálatával – az elmúlt évtizedekben született meg az a felismerés, hogy a hegység mindenekelőtt dél- és észak-alpi üledékes kőzetekkel tart rokonságot, és a Pelso-lemeztöredéken "utazva", a Karavankák és a Dél-Alpok keleti részének térségéből – a Dráva-menti ún. Drauzug vidékéről – az óharmadidőszakban juthatott mai helyére. A krétáig még alpi jellegű üledékképződés a harmadidőszakban tehát rohamosan megváltozott; ám hogy a lemeztöredék (és a hátán cipelt Dunántúli-középhegység) az óharmadidőszak elején milyen távol volt még mai helyétől, azt éppen a Dunántúli-középhegység említett eocén andezitjei bizonyítják. E vulkáni kőzetek rokonai ugyanis messze délnyugaton, például a Karavankáktól keletre fekvő Pohorje-hegységben találhatók meg.
Ám kezdjük a Dunántúli-középhegység történetét legidősebb kőzeteivel! Ezek nemcsak az aljzatból ismertek; a hegység déli szegélyén – a Balaton-felvidék kisebb foltjain – a felszínre is bukkannak. Eredetileg ordovícium, szilur, sőt talán kambrium időszaki, üledékes (kisebbrészt vulkáni) kőzetek, amelyek utóbb, a variszkuszi hegységképződéskor (talán még régebben is) kőzetátalakulást, metamorfózist szenvedtek. Az így képződött palák, fillitek a déli félgömbön az óidő végéig hegységi térszínként emelkedhettek ki. A palás kőzeteket a karbon időszak végén sok helyütt gránitbenyomulások (ún. -intrúziók) törték át; ezek ma a Balatontól délre – a Pelso-lemeztöredék határán – az aljzatban, a Velencei-hegységben azonban jó száz négyzetkilométeren a felszínen is megtalálhatók.
A Velencei-hegység – északi részén az áttört palaburok maradványaival – az ország egyedüli, valódi gránithegysége. Sajátos lepusztulásformái, a gránit "gyapjúzsákok" vöröses gránittörmelékbe-málladékba, ún. murvába ágyazódnak, helyenként pedig különös ingókövekként magasodnak környékük fölé (a legismertebb közülük a Pákozd határában álló ingókő). A földtörténet sajátos fordulata, hogy a palán áttört gránitba – vagy kétszázötven millió évvel később – eocén andezitek nyomultak; e sokat emlegetett vulkánosságnak (amely a Dunántúli-középhegységben számos helyen ott hagyta a nyomát) mára csak szubvulkáni kőzetei és érctelérei maradtak meg. A variszkuszi hegységek a trópusi-szubtrópusi éghajlaton rohamosan pusztultak. A lepusztulás legfontosabb terméke, a perm időszak emlékét őrző vöröshomokkő ma a Balaton északi partján, széles sávban bukkan a felszínre. (Az aljzatban, idősebb palákra települve nemcsak itt, hanem a Kisalföld peremén is ismert – észak felé egyre vastagabb permi rétegsorban.)
