A vallásüldözés kora
A vallásüldözés kora
Bocskai az 1606-os bécsi békében még csupán a nemesség, a városok és a végvári katonaság számára tudta a vallásgyakorlat szabadságát biztosítani, de az 1608-as országgyűlés ezt a jogot a falvak népére is kiterjesztette. A harmincéves háború idején Bethlen katonai sikerei biztosították ennek érvényesülését, közben azonban az ellenreformáció sikerei a katolikusok javára módosították a felekezeti erőviszonyokat, Erdély hanyatlásával pedig a hazai protestantizmust védelmező közhatalom is megszűnt.
Az 1650-es évektől katolikus részről rendszeressé vált a protestáns lelkészek elűzése és a templomok erőszakos visszavétele. Különösen tömegessé váltak a királyi csapatok, katolikus főurak és püspökök által végrehajtott templomfoglalások 1671-től; Kassa, Győr, Pozsony és számos más város istentiszteleti helyei vesztek el így. A távozási parancsnak nem engedelmeskedő lelkészek és tanítók ellen 1673-tól tömeges perek kezdődtek, amelyekben sokakat hitvallásukról való lemondásra kényszerítettek; a "megátalkodottak" börtönbe, negyvenketten pedig Nápolyban gályarabságba kerültek, ahonnan nemzetközi összefogás szabadította meg a túlélőket.
Időben ezt követte az 1681-es soproni országgyűlés: a vallásszabadságot a földesúr jogainak sérelme nélkül engedélyezte, a protestánsok által épített templomok visszaadását rendelte el, és megyénként kijelölt két-három települést, főleg városokat, ahol telkek biztosítása mellett protestáns templomépítést engedélyezett. A hatalom erőszakos fellépése azonban nem szűnt meg: hírhedt eset volt, amikor az eperjesi vésztörvényszék árulás vádjával húsz tekintélyes protestáns polgárt végeztetett ki. Az 1691-es Diploma Leopoldinum úgy rendelkezett, hogy a protestánsoknak megyénként két településen lehet – torony nélkül épített – temploma nyilvános istentisztelet számára, egyébként a kultuszt csak otthonaikban gyakorolhatják, valamint adófizetésre kötelezettek a katolikus egyház számára.
A rekatolizálás érdekében született az a rendelkezés is, amely a töröktől visszafoglalt területeken tiltotta a protestáns vallásgyakorlatot. Rákóczi szabadságharcát követően a szatmári béke ismét vallásszabadságot ígért, a rá következő országgyűlés azonban az ezzel összefüggő ügyeket végérvényesen levette a tanácskozások napirendjéről, és a bécsi kormány hatáskörébe utalta.
Immár a viszonylagos vallásbéke körülményei között született III. Károly szabályozása, amely megerősítette a vallásgyakorlat szabadságát, fenntartotta a megyénkénti két nyilvános istentiszteleti hely rendszerét, és uralkodói hozzájárulással engedélyezte a püspökválasztást. Ugyanakkor a protestáns lelkészek felügyeletére illetékességet kaptak a katolikus főesperesek; a házassági pereket katolikus egyházi bíróság előtt kellett lefolytatni, és a protestánsoknak is meg kellett tartaniuk a katolikus ünnepeket. A korlátozásokkal teletűzdelt engedményekkel élve a hazai református és evangélikus egyház kialakította szervezeti-területi beosztását, amelynek élére 4-4 püspököt állítottak.
Időközben a vegyes házasságok ügye a reverzálisadás kötelmével nyert szabályozást: ilyen házasságot csak katolikus pap előtt lehetett kötni, abban az esetben, ha a protestáns fél kötelezte magát valamennyi gyermeke katolikus hitben való nevelésére. Ezzel egyidejűleg megszűnt a földbirtokosok azon joga, hogy jobbágyaikat vallásváltoztatásra kényszerítsék, viszont számos addig protestáns templom és iskola visszavételével járt együtt, és meggátolta, hogy a reformált egyházak tagjai közhivatalokat viseljenek. A katolikus egyházból valamely protestáns egyházba való áttérést a törvény szigorú büntetéssel sújtotta.
A kálvinizmus hazai fellegvára, a debreceni Nagytemplom
