Újkori rendek
Újkori rendek
A reformáció utáni idők legfontosabb szerzetesrendje, a jezsuita rend először 1575-ben Erdélyben, majd 1615-ben Nagyszombatban alapított rendházat. A rend ettől kezdve vezető szerepet vállalt az ellenreformáció folyamatában: ezt a célt szolgálták a kor legkorszerűbbnek számító jezsuita iskolái, prédikátori, missziós és irodalmi tevékenységük. A nagyszombati egyetem, a kassai és a kolozsvári kollégium vagy a legkiválóbb rendtag, Pázmány Péter hitvédő, szervező és politikai működése mutatja a rend aktivitását.
A 18. században már csaknem 1000 rendtag működött itthon: közöttük olyanok, mint Hell Miksa csillagász, Pray György történész, Faludi Ferenc és Baróti Szabó Dávid írók. 1774-ben a rend feloszlatása megszakította munkájukat; Magyarországra csak 1853-ban térhettek vissza. Nagyszombat, Kalocsa, Nagykapornak után Budapesten is házat nyitottak 1890-ben, és fokozatosan átvették a magyar katolikus sajtó, a lelkigyakorlatos munka, a katolikus mozgalmak irányítását, de az oktatásban is részt vettek.
A másik új rend, a piaristák 1642-ben jelentek meg itthon és váltak rövid idő alatt a középfokú oktatás egyik fő tényezőjévé. A fénykorban 24 rendház és középiskola volt a kezelésükben, ahol a legmodernebb eszközökkel tanítva sokat tettek a magyar nyelv ápolásáért, a korszerű matematikai oktatás meghonosításáért. Az irodalomban a rendnek Dugonics Andrástól Sík Sándorig akadtak kiváló képviselői, de hasonló volt a helyzet a tudományok területén is.
