A reformkori zeneélet
A reformkori zeneélet
"Haza és haladás" – e kettős jelszót tűzte zászlajára a reformországgyűlések nemzedéke. Az első szó – II. József elnyomó politikájának reakciójaként is – a nemzeti érdekek védelmét, a másik cél az Európa mögött elmaradt, feudalista Magyarország átalakítását foglalta magában.
Erkel Ferenc arcképe
Megvolt a felvilágosodás kettős jelszavának megfelelője a zene világában is: a "haza" eszméje itt a zene nemzeti jellegének kibontakoztatását jelentette, a "haladás" az európai normáknak megfelelő, modern zenei élet megteremtését. A kettős eszme – ha valóságos tartalmát nézzük – amint a politikában, úgy a zenében is, egymást kiegészítő, ugyanakkor némileg egymást akadályozó célokra mozgósított.
A "nemzeti" jelleg megszólaltatása szerte Európában kortünet a 18-19. század fordulóján. Nem mintha a korábbi nagy európai stílusoknak ne lettek volna franciás, németes, olaszos árnyalatai; ám csak most vált tudatosan megjelenített, érdeklődést keltő zenei hangulattá a nemzeti színezet. Magyarországon azonban ennél többről volt szó: itt politikailag motivált, a "nemzeti ébredés" programjába illeszkedő (a nemzeti irodalom, tánc, festészet művelésével párhuzamos) zenei feladatról.
De hol is kereshette a reformnemzedék ezt a "nemzeti" jelleget? Ha a megelőző századok magyar műzenéjében volt valami sajátos magyar, ez annyira rejtett (és valódi zenetörténeti ismeretek híján ismeretlen) hagyomány volt, hogy felkarolása szóba sem jöhet. Nem volt ismeretlen a kortársak előtt az az elmélet sem, mely a nemzeti és népi karaktert akarta azonosítani (mint később is sokszor), tehát a nemzeti sajátságokat a népiességben kívánta megragadni. Csakhogy a magyar nemesi társadalom népfogalma zavaros volt, maga a népi zene pedig szinte teljességgel feltáratlan. A német (Herdertől jövő) eszmék a népkultúra fontosságáról ugyan nálunk is visszhangot keltettek egyes írásokban, majd a Tudományos Akadémia kezdeményezte a népdalok gyűjtését is. Végiggondolt célok és megfelelő módszerek híján a népzene valódi megismeréséhez ez nem vezetett el. De valószínű, még ha meg is találta volna a gyűjtés az igazi népdalt, akkor sem tudott volna mit kezdeni vele az egészen más ízlésű hazai zenész.
Nem is érezte, hogy tényleg szüksége lenne rá. A magyar köznemes, kisértelmiségi saját magát tartotta "nép"-nek, a maga által tudott, variált vagy utánzott népdalt ugyanolyan értékűnek tekintette, sőt talán tökéletesebbnek, mint a pórnép dalait. Ugyanaz a társadalmi réteg, melynek legfőbb zenei tápláléka a 18. században a diákdal volt, most a "népdalban" és "magyar nótákban" találja kedvét: azt gyűjti, használja és komponálja. Ha szövegeiben, a zene hangulatában egy elképzelt falusi, paraszti egyszerűséget imitál, ezt annál könnyebben teheti, hiszen a "szerzők" többsége az egyszerű nótákban el is ért zenei műveltsége határaihoz. Ebben áll ennek a nótairodalomnak oly bosszantó értéktelensége: azon már túl van, hogy a klasszikus népzene magaslatait elérje – ahhoz viszont műveletlen, hogy egy új magyar dalirodalmat teremthessen. S mint mindig: a bugris a szívére, "igaz magyar érzelmeire" hivatkozik.
