Az élénkülő zenei élet
Az élénkülő zenei élet
Ami a zenében a "haladás" követelményeként jelentkezett, voltaképpen a 18. században elindult folyamatok továbbvitele. A korszerű és magas színvonalú műzene a feudális keretek közt megerősödve a századforduló táján már gyökeret eresztett egyes városokban. Hátra volt, hogy földrajzilag is, társadalmilag is nagyobb helyet foglalhasson el; hogy létrehozza intézményeit, szervezeteit; hogy a helyi feladatokat jól ellátó zenészcéhek most már nemzetközi rangú előadóművészetet termeljenek ki magukból; hogy a magyar zeneszerzés szorosabbra fűzze kapcsolatait a romantika felé forduló nagy nyugat-európai zeneszerző nemzedékkel.
Pozsony és Pest mellé valóban kezdenek felsorakozni más városok is. Egyre többet hallunk a házi zenélés elterjedéséről, a kórusmozgalmakról, a városi zeneiskolákról és a hangszertanulást szolgáló kottákról (pl. Rigler Ferenc pozsonyi tanár zenei tankönyve 1779 és 1798-ból, Gáti István zongoraiskolája 1802-ből), az éledező hangversenyéletről s zeneműkiadásról s zenei egyesületekről, a hangszergyártás megindulásáról, s egyelőre még külföldi lapokban, de a zenei publicisztika is megjelenik. Fontos szerepet vállalnak a színházak a zenészek foglalkoztatásában. Az 1837-ben megnyílt Nemzeti Színház nemcsak az operajátéknak lett otthona, hanem belőle nő ki az első hivatásos magyar nagyzenekar is. A városi zeneiskolák számának szaporodása után természetes volt egy magasabb szintű, hivatásos zeneoktatás igénye. Különféle előzetes formák után a század közepére szilárdul meg a pesti (Nemzeti) Zenede szervezete. Mindez együttvéve elég bő lehetőséget adott a zenekedvelőknek, hogy Mozart, Beethoven zenéje után Cherubini, Rossini, Schubert és más kora romantikus szerzők műveivel is megismerkedjenek. Sajnos a már leírt okok miatt ennek a zeneéletnek társadalmi bázisa nem szélesedett a kívánatos mértékben.
A zeneszerzés számára a kiindulópont a 18. század végi, túlnyomórészt egyházi vagy főúri szolgálatban álló magyarországi komponistáknak a bécsi klasszicizmusba illeszkedő tevékenysége volt. Ez a vonal folytatódik a 19. század elején is: a győri székesegyházban Richter Antal, a pécsi székesegyházban Lickl Ferenc, Veszprémben Kemény Ferenc, a nádor udvartartásában Druschetzky György komponál (hogy csak néhány nevet említsünk e népes seregből). De vannak most már "városi" zeneszerzők is, akik tanításból, színházi munkából, műveik kiadásából élnek. Ezek kompozíciói már kezdenek kilépni a helyi szükségletek által meghatározott keretekből: operákat, szimfóniákat, versenyműveket, kamarazenét, hangszeres szólómuzsikát, dalokat tartalmaznak a tőlük származó, nagyrészt ma is kottatárak polcain pihenő kéziratok, nyomtatványok. Innen is említsünk néhány nevet: Fúsz János, Spech János, Bartay András művei sajnos azóta sem kerültek újra előadásra.
Az említett szerzők lényegében a posztklasszicista stílus keretei között alkotnak, alig-alig tesznek egy-egy bátortalan lépést az akkor már hódító – az eddigi harmóniai-formai kereteket kitágító – romantikus irányzat felé.
Vajon a "haza" és "haladás" a zenében külön-külön úton haladt? Törekvés sem volt a kettő egybefogására? Amit a verbunkosról mondtunk, érthetővé teszi azt a vágyat, hogy e "magyar" jellegű zenei anyagot a nagy zeneszerzésben is hasznosítsák. Míg Lavotta, Rózsahegyi Márk, Ruzitska Ignác és József megmaradnak a verbunkos táncok ügyes "tálalásánál", néhányan megkísérlik annak fordulatait az önálló zenei műformákba is belevinni. Például Csermák Antal "Az intézett veszedelem" című program-vonósnégyesében használja a verbunkos zene fordulatait; mások a műdalba viszik át a verbunkostánc jellegzetes ritmusait, díszítményeit.
